Szemjáték
2009-02-1
Vöröslött a sudár süldő szőke haja. Lágyan omlott, midőn becélozta a hátsó fotelt a buszon. A lány szemét azonban már hiába kereste Kocsor. Barna volt tán? A jó ég tudja. Rejtve maradt az élet sűrűjében.
Átlátszónak szánta a konstruktőr azt a belső üvegfalat. Légiesnek, mintha ott se lenne. Ilyen a nyitott társadalom, csak transzparencia van mindenütt. Még a városi közlekedésben is.
„Csakhogy az élet nem sztriptízbár! De még csak nem is pszichoanalízis!” Emelte középső ujját az utazóközönség. „Majd pont a buszon fogunk kitárulkozni?”
Az üveglap bizony markánsan ott volt, szeparált teret és embert egyaránt. Szúrta a szemet, és éles homályt borított a mögöttes tartalmakra. Tört lelkű, tépett arcú, zárkózott huligánok jöttek, és vésték zsigerből hasítva az ablakot.
Érzékeny a kamasz belső, mint megannyi klitorisz, és ütve fúr a felnőtt világ. Mire borostás lesz képünk, tüskét szúrnak szemeink, és karcosan látjuk a világot.
Az urbán dzsungelben nincsenek pálmaágak. Nincs dús zöld, ahol egymást keresnénk, nincsenek ágak, bogak, amik feltépik bőrünk. És mégis, Tárzánnál is keservesebben ordítunk néha egymás után.
Újratermeli a homo sapiens a természet korábban lebontott korlátait. Nem kell hozzá a buja lombkorona sem. Csupasz póznák, mart karistok, satír filcek borulnak virágba. Cifra kanyarok, vagy különös cizellák nélkül is könnyen homályolják a tekintetet.
Apró kis érzéki tépések hergelik szenzorunkat, nagyítják a hasadást bensőnkben. Mértani alakzatok mögött rejtőz tekintetünk. Kukkantunk, majd dugjuk magunk. Látni és nem látszani, ez a cél, szabadon nézni, és karcok közé bújni.
Még hogy zöld ág, meg levelecske! Üvegen, fémen, festéken, mint jégen csúszkál szemed kemény fénye. Lelked torzója csupán, ami elém kerül. Ha egyáltalán…