V.I.az osztálytársam volt, mi csak Pityunak hívtuk.Csendes, visszahúzódó nem izgága gyerek, akit szerénysége, kedves modora miatt mindenki szeretett.Pityu az iskolai tízperces szünetekben csendes figyelője volt a rabló-pandúr játékainknak, többnyire nem vett részt benne, csak külön unszolásra, és akkor is csak rövid ideig, jóllehet zömök, izmos, vállas testalkata tökéletesen alkalmassá tette a küzdősportokra.Így aztán csendes figyelője volt gyerekkori hetvenkedő birkózásainknak, vetélkedéseinknek, melyet még az állatvilágból örökítettünk át, ami ott azt a célt szolgálta hogy játékosan, nem élesben szerezzen tapasztalokat az egyed a felnőttkori párzáskor sorra kerülő élesben és sokszor véresben lejátszódó utódlásért,a nőstény kegyeiért, és elsősorban pedig a táplálék szerzés könyörtelen életre-halálra szóló harcaiban sajátítson el megfelelő jártasságot.Pityu kívülről figyelte ezeket a virtuskodásokat, és természetesen nem tudta hogy ennek eredete milyen mélyen nyúlik vissza az állatvilág fejlődésébe, és hogy milyen sok-sok millió év kellett ahhoz hogy az apró, játékos mozaikok félelmetes fegyverré váljanak a túlélés érdekében, egyúttal szolgálva nemcsak az egyed szaporodását, de a természetes selectiót is, mely életteret biztosít az arra legjobban rátermetteknek, kezdeményező képességekkel legjobban felvértezetteknek. Pityu nem tudta, de nem is érdekelte.Csendes figyelőként néha mosolyt csalt arcára ügyetlenkedésünk, kakaskodásaink.Pityu nem volt jó tanuló, de nem is érdekelte, nem ambicionálta magát, megelégedett azzal a kategorizálással amit a tanárok számára adtak, elfogadta, nem vitatkozott, érezte hogy ez a besorolás igazságos, vagyis az elfogadható-elfogadhatatlan határa felett, jól bent az elfogadhatóban, a még megfeleltben. Talán ezért volt mindig nyugodt, mondhatnám bölcs, azonban ez semmiképpen nem állná meg a helyét, mert a bölcs kutat,keres, tovább lép. Mindenesetre a mi rivalizáló iskolai tevékenységünket maximum csendes derűvel figyelte, jóllehet felelések közben úgy látszott mintha bántaná ha valamit nem tudott.
Egy alkalommal felszólította a tanár hogy a helyén felállva válaszoljon, gondolkodott, de nem tudta a választ, és akkor súgtam neki. Pityu hátrafordult, és hangosan azt mondta: ne súgj! A tanár lecsapott mint Turul madár az áldozatára, beírt az ellenőrzőmbe, hogy zavarom az órát, aminek következménye is lett mert az évvégi jegyemet a szaktantárgyból is lerontotta.Érzékenyen érintett, mert máskor mindig örömmel fogadta a súgásokat, így jogosan voltam felháborodva, és revanson gondolkodtam, aminek az ideje,- ismerve Pityu tanulási készségeit-hamarosan el is jött.A tanár megkérdezte tőle hogy hívják azt a szigetet a fővárosunk közepén amit a két ágra szakadt Duna
körbevesz.Egy üres papírra szótagolva ezt írtam nagy betűkkel, jól olvashatóan: MA-RI-KA sziget.Szegény Pityu silabizálva szótagolva mondta:ma-ri-ka sziget. Az osztályban Kelvin fokra hűlt a csend, míg a csonttá fagyott szótagok csilingelve szóródtak szét a légtérben, majd élettelen tompa puffanásként landoltak a katedrán, pontosan az osztálynaplón, eljutottak a tanár hallókérgén keresztül a frontális lebenybe, a tanár naplót lapozó keze megállt, felnézett, pontosan Pityura, és azt mondta: ülj le te hatökör.
Nos ez a kijelentés minden volt, csak nem pedagógiai. Egyenesen durva, megalázó, pedagógushoz nem méltó kijelentés volt, de az igazság az hogy ez a tanár már edzetté tett minket, gyakran használva a felkészületlen nebulóknak címezve.Volt főnököm sokkal finomabban fejezte ki ha valakivel beszélgetve arra a megállapításra jutott, ha az illető nem éri el azt a szellemi szintet ami elvárható, akkor azt mondta:nem egy Lomonoszov. Úgy látszik számára a híres orosz fiziko-kémikus jelentette a mércét.A mi tanárunk egyébként szakmailag rátermett, és a tantárgyait élvezettel leadó tanár volt, ettől a hibától eltekintve. Én úgy gondolom hogy mint pedagógus akkor megbukott, ő bukott meg és nem szegény Pityu.
A dolgok igazi menete azonban megkívánja hogy elmondjam, miszerint a tanár "hatökrös" kijelentésében nagyon sok igazság volt, mert Pityu többnyire vagy egyáltalán nem adott választ, vagy olyanokat mint fentebb. Az értékelhető válaszai ha nem is számítottak raritásnak, mindenesetre ritkának.
Azután az örök idő lassan felőrölte az éveket, bedarálta az évtizedeket, és végtelen könyörtelenséggel, magától értetődően egyszerre nyelte le az évszázadot az évezreddel, és egyszerre emésztette meg mindkettőt.....ahogy azt egy előbbi commentemben már megírtam. Ez alatt a hosszú idő alatt Pityuval ritkán találkoztam, és ezek is az utóbbi jó néhány évben történtek.Amikor néhányszor haza látogattam... mit haza, már régen nem lakom ott,- azaz a szülő falumba látogattam, ahol még két unokatestvérem és a családjuk élnek, hallottam hogy Pityu pék lett, önálló sütödéje van, üzlettel,üzlet, sütöde egy helyen, segéddel, azaz Pityu kapitalista lett, ennek ellenére, vagy talán éppen ez miatt nagyon finom kenyeret süt, kalácsot, kiflit, sóskiflit, perecet is. A rokonaim is ott vásárolnak.Azóta ha arra járok mindig benézek vásárolok kenyeret, sóskiflit, mert azt nagyon szeretem.A sóskiflijéről jutott eszembe, hogy régen amikor a családdal Olaszországból jöttünk hazafelé, Tarvisiónál a falu előtti csaknem derékszögű kanyar után két géppisztolyos csendőr megállított "gyorshajtásért" Aki járt arra és ismeri a 25 évvel ezelőtti viszonyokat, és van fogalma egy csomaggal megrakott zsiguli sebesség kapacitásáról, az nyílván elhiszi nekem hogy abban a kanyarban, azzal az autóval behajtani 120 km/ó sebességgel, ahogy a carabinierik állították, lehetetlen.Kérdeztem hol a trafipax, erre rábökött a szemére, hogy az a trafipax. Ilyen pofátlan alakokkal még nem találkoztam. az őrssel szemben volt egy kocsma, fel kellett az utolsó száz márkámat váltani, hogy a büntetést ki tudjam fizetni. A kocsmában röhögtek, azt mondták mindenkivel ezt csinálják, így jutnak pénzhez..... hogy a nyavaja álljon beléjük!Így aztán csaknem koldus szegényen érkeztünk Klagenfurtba, ahol pénzünk nem lévén az autóval egy rendben tartott szokványosan minta szerinti amerikai katonai temető mellett álltunk meg és az autóban éjszakáztunk, a gyerekek legnagyobb örömére, akik minden átfutó egér vagy patkány,esetleg macskák nyávogása, bagoly huhogása esetén az anyjukat rémisztgették a holt lelkek haza járásával.Másnap bementünk a városba, ahol volt egy pékség, és olyan finom, friss, illatos,ropogós sóskiflivel, amelyiken borsnyi nagyságú sódarabok voltak, és nem olvadt bele a só a tésztába, aki akarta, könnyen ledörzsölhette a só egy részét.Nos a Pityu kiflije is hasonló volt.Néha ha az üzletben volt elbeszélgettünk, és akkor is ha az utcán találkoztunk. Negyedórás beszélgetés után valamelyikünk javasolta, ha már állunk, ülhetünk is, és bementünk a Nagykocsmába egy-egy korsó sörre.Aztán beszélgettünk mindenről, de két dolog furcsa volt számomra. Az egyik az hogy a régi iskolai-gyerekkori élményeket, eseményeket soha nem hozta szóba, és ha én elkezdtem ezekről beszélni, rövidesen visszatért a mába vagy a jövőbe. A másik dolog hogy kezdeményező activitása sokat javult a fiatal korihoz képest. Nem mondanám hogy hatalmas tervei lettek volna a jelenben, és akart volna ilyeneket megvalósítani a jövőben is, de mindenképpen határozott előre lépésnek tartottam a gyerekkori érdektelenségéhez képest. A múltba való visszalépést nem szerette, pedig korunk miatt már inkább illett volna a nosztalgiázás, és a múlt idő "T" jele.Legutóbb pár hónapja találkoztunk, valamilyen gazdasági ügyben jártam a polgármesteri hivatalban, és a találkozás pontosan a Nagykocsma előtt történt. Nagyon örültünk egymásnak, azonnal be is mentünk és leültünk a szokásos jéghideg sörünk mellé. A Pityu azt mondja, hogy több hónapja valami motoszkál az agyában, és ma sem érti a dolgot, ezt akarja velem megbeszélni.Már a második korsónál tartottunk, amikor látom rajta hogy komolyan gondolja amit mondani akar, még a homlokát is ráncolja. Felveszem magamra én is az öregség
komoly bölcsességét, arcom megnyúlik, szememben várakozó figyelem, előre hajolok, a lenyelt sör után habos szájjal, mert még a számat sem törlöm meg. Hogy is kezdjem, mondja. Látom hogy megint küzd mint régen a szavakkal, mintha egy tanárnak akarna válaszolni, nehezen indít, biztatgatom, nocsak... nocsak, és ha lehet még jobban figyelek már nemcsak a szememmel, hanem a fülemmel és minden testrészemmel arra várok hogy kimondja, szememet a szemébe mélyesztem
és várok. Lassan elfordítja a szemét, és halkan tagoltan azt mondja: tudod már hónapok óta azon gondolkodom, hogy akkor amikor a tanár úr kérdezte milyen szigetre gondolt? Miért nem volt jó amit a papírról felolvastam?........amikor te mindig olyan jókat szoktál súgni nekem.
Bármit mondhatott volna, nem ér váratlanul, de ez mellbe vágott. Lassan elvettem a tekintetemet az arcáról, szemeink szétkapcsolódtak, lenéztem a földre..... és nagyon szégyeltem magam.

@catius: Pityú eltávozott közülünk.Tegnap temették.