Ismerik azt az érzést, amikor az ember hónapokkal egy szakítás után egyszer csak felébred reggel, és rádöbben, hogy már nem hiányzik a másik? Múlt szombaton, Németh András távozása óta először érezte úgy Kocsor, hogy a Ferencváros kézilabdacsapata akkor se játszhatna jobban, ha az edzőikon ülne a kispadon.
Nem reggel volt, hanem este, és nem hónapok teltek el, hanem évek. Rettenetes mélypontokat is át kellett élni közben, de ma már ki meri jelenteni, ez a csapat haza fogja hozni a bajnoki címet oda, ahol annak a helye van! Ez a csapat megmászhatja a legmagasabb csúcsokat is!
Könnyű dolog a döntő előestéjén, a siker kapujában előállni, hogy én megmondtam. Egy ilyen kijelentésnek viszont van kockázata. Különösen most, az ETO-ájulat hónapjaiban, és különösen olyan közegben, mint a Ferencváros, ahol sosem a szakmai munkával volt a gond. Mégis le kell írni ezt, mert a szurkolás leginkább a hitről szól, amely a legapróbb pislákolást is felerősítheti, a Fradi tüze pedig mostanában egyre nagyobb lánggal ég.
A Club szakmai stábja az elmúlt években szép csendben a kertek alatt olyan játékosállományt hozott össze, amely igenis feljogosítja a Blokkert a fenti reményekre. A mai Ferencvárosban együtt van az a három játékos, akiktől a magyar kézilabdázás a legtöbbet várhatja az elkövetkezendő években.
Három leendő világklasszis. Éppolyan tehetségesek, mint az elődeik: Kökény Bea, Pádár Ildi, vagy éppen Görbicz Anita. Nem kívánhat többet szurkoló, mint hogy lépésről lépésre végigkövesse fejlődésüket, hogyan lesznek szertelen (néha hisztis) kamaszból korszakalkotó egyéniségek.
Ezek a lányok egyelőre valahol félúton lehetnek, de egyre jobban villanyozzák a Blokkert. Például az első számú kedvenc, Szucsánszki Zita. A tudatossága, az alázata. Az, hogy nem primadonna akar lenni, hanem vezér. Neki nem kell idehozni a világ legjobbját, hogy csilloghasson mellette. Inkább ő szolgálja ki társait, hogy aztán a döntő pillanatban előlépjen a háttérből, és eldöntsön mindent.
Vagy a „kezelhetetlen” Tomori Zsuzsa. Az őstehetség, akit már tizenéves vasas-játékosként kiszúrt Kocsor, és aki szép lassan eljut oda, hogy hatvan percen keresztül a pálya minden pontján jelen tud lenni. Szép lassan minden körülötte forog.
A harmadik lány az a Zácsik Szandra, aki 21 évesen Magyarország legjobb átlövője. Konkrétabban, jelenleg ő az egyetlen magyar nő, aki nem csak megfelelő testfelépítéssel rendelkezik, de képes is arra az - egyébként nem könnyű - mutatványra, hogy a kaputól 8-9 méterre felugorjon, és átlője a falat.
Egy csapat természetesen nem három játékosból áll. A mostanában látható parádés játék nem jöhetett volna létre, ha nem lennének olyan, már befutott válogatott játékosok a csapatban, mint például Kovacsicz Mónika, vagy Szamoránsky Piroska. De még a sok nagyszerű tehetség sem érne semmit, ha nem folyna tudatos csapatépítés.
Voltak kételyek ezen a téren Kocsorban, nem is kicsik. Idén olyan sorsolása volt a Fradinak, hogy ősszel egyetlen éles meccset nem kellett játszania. A győri galaktikusok még túl nagy falat voltak, a többi ellenfelet pedig fél kézzel intézték el. Félő volt, belelustul az érdektelenségbe a társaság. Úgy tűnt, nem folyik kemény munka az edzéseken.
A mostani két kupameccs azonban azt bizonyította, nem lopták a napot lányok akkor sem, amikor nem kellett tétmeccset játszani. A mai Ferencváros sokkal jobb, mint az egy évvel ezelőtti. Ugyanakkor az is látszik, hogy még mindig hatalmas tartalékok vannak benne, amit egy jó szakember ki tud hozni.
Más edző Elek Gábor, mint Németh András, másként gondolkodik, másként játszatja a csapatot, de szép lassan markáns profil rajzolódik körülötte. A lerohanásos játékunk nem hasonlítható a Németh-korszakhoz, a védekezésünk is csak mostanában kezd összeállni, de a felállt fal elleni játék a legjobbakkal is kiállja az összehasonlítást, és most már van olyan eleme is a szakmának, amire azt lehet mondani, hogy Elek-specialitás.
Ez pedig a nehéz játékosok kezelése, a pszichés gátak leküzdése. Köstner Vilmos, Mocsai Lajos, Konkoly Csaba, a szakma legjobbjai pátyolgatták eddig Tomori Zsuzsát, próbálták kordában tartani szertelen egyéniségét. Változó sikerrel. Úgy fest, Elek Gábornak sikerült. Az, ahogy a rosszul sikerült 2010-es Európa-bajnokság után néhány hét alatt talpra állította a válságban lévő klasszist, az igazi mestermunka volt.
Mestermunka volt az is, ahogy Zácsik Szandrát megszabadította gátlásaitól, de ezt csak az érezheti igazán, aki látta Szanit néhány évvel ezelőtt is játszani. Csóválta fejét Kocsor akkoriban minden meccsen, mert a fiatal zseni betegesen félt az ütközésektől. Se betörni, se felugrani nem mert. Enélkül pedig ebben a sportágban nem megy semmire az ember. Mára ennek a félelemnek nyoma nincs.
Az edző együtt nő fel a csapattal, együtt meresztgeti oroszlánkörmeit, és együtt tanul a hibákból. Egész biztos, hogy amikor a BL-döntőben kell majd dirigálnia a lányokat, már Elek se fogja olyan bután kiállíttatni magát a mérkőzés hajrájában, mint a múlt szombaton.
A kézilabda nem futball. Ebben a játékban sok minden fejben dől el. A jó kézilabdázónak be kell érni Ezért van az, hogy legnagyobb klasszisok 25 és 35 év között válnak kész játékossá. Ebben az értelemben a mai Fradi egyelőre csak egy sokat ígérő junior csapat, de sínen van, és ha nem siklik ki, nagyszerű sikerek várnak rá.
A labda most megint a menedzsment térfelén pattog. Az áttörés, az igazán nagy sikerek rajtuk múlnak. Nagy kérdés, hogy falusi kiscsapatot akarnak-e építeni, vagy a Ferencváros névhez méltó kulisszát teremtenek-e. A következő néhány hónapban ez is eldől.
Megint vannak kételyek Kocsorban, nem kicsik. Később talán majd részletesebben is ír erről közkedvelt blokkjában, de most a lelkesedésnek van itt az ideje, nem a kritikának. Jó érzés a lányok mögött állni, és tudni, hogy eljön az idő! Ha van egy kis esze a kedves olvasónak, akkor csatlakozik Kocsorhoz, és figyel, mert már látható a jel.
