Ment a lány. Ment az utcán. Szőke haja omlott, és ilyen kis lifegő volt a csizmán neki. Három vékonyra hasított bőrcsík röpködött csomóba fűzve a sípcsont és a vádli körül. Szálltak ide-oda, bele a reggelbe. Szabadon, mégis kötötten.

Nem is nagyon kellett volna már az csizma. hisz kikelet dörömbölt az ajtón. Kocsor is egyre nehezebbnek érezte lábán a bakancsot, de azért nem vette le. Ebben a klímaváltós tavaszban sose tudhatja az ember.

Híresen fogékony ő az apróságokra. Most is gyorsan fókuszált tekintete a szokatlan mozgásra. Gyorsabban, mintsem hogy az agy képes lett volna feldolgozni az eseményeket. Az az érzet keletkezett fejében, hogy a lány éppen elveszíti fekete kötött kesztyűjét, amit kezére húz, ha jön a hideg.

Tört rész alatt döntött, hogy előzékeny lesz, és a lovagiasság szabályai szerint visszaadja a veszni látszó melegséget. Hajolt a lábhoz, sietve felvenni, nehogy illanjon a pillanat. De mire leért, a kesztyű  nem volt sehol.

Már a másik, a párja távozott a túloldalon sietve a szertelen lányból. Kapott az után is természetesen a Blokker, és közben észrevétlenül, a földön mászva egész átölelte a kecses, ízlésesen farmerezett lábakat.

Feszültség bontakozott az angyalföldi aszfalton. A lánynak nem esett olyan jól a reggel, megviselte a melegfront. Amúgy is iszonyú indulat fűtötte lelkét, de a csajozásnak ez a – valljuk be, szánalmas – módja, betette nála a kaput.

Nem érzett semmi okot arra, hogy visszafojtsa haragját. Lendült hát a jobb kéz, az a félelmetes, és Kocsor kapott egy pofont az élettől. De olyat, hogy beszart!