Kegyetlen kísértés e kurta földi pálya. Kíván magának egyenes vonalú, egyenletes mozgást az ember. Mégis, egyre csak azt veszi észre, hogy mindenféle erők csábítgatják, térítgetik. Nem árt észnél lenni ezekkel a kilengésekkel, mert ha jön a szavazás, valakinek mennie kell.
Akkor jó, ha nem rugaszkodunk el nagyon, két lábbal állunk a földön. Úgy látszik, nem csak Kocsor, meg az ő korosztálya hallja az idők szavát, hanem a fiatalabbak is. Az a fiú például, aki iskolából hazafelé lépett ki minap a vonalból, már ebben a szellemben nőtt föl. Erről tanúskodott mondata, amivel elköszönt, mielőtt lenyomta a teló gombját:
„Na, jól van. Aztán a való világba’ benne legyél!”
Keresett Kocsor, de nem talált jobb szakértőt ehhez a témához, mint Stohl Andrást, a Nemzeti Színház művészét. Empirikus tapasztalatai szinte predesztinálták, hogy ezúttal ő mondja ki az élet nagy igazságát:
„Igen én is benne voltam hosszú ideig, de nekem is eljött a kiszavazás napja. Lenni, vagy nem lenni, ez volt a kérdés, és a tévétársaság úgy döntött, hogy én életemnek ezt a szakaszát ezennel lezárom.”