24. rész: Ne mondd, hogy túl sötéten festem!
A mobil telefonálás hőskorában deviáns férfitársaink uralták az új terméket körüllengő hangulatvilágot. Buszon, villamoson ordítoztak ők, annyira kívánták, hogy halljuk szavukat, és lássuk kezükben a technika csodáját.
Napjainkra ismét óbégatástól hangosak a mi kedves járműveink, de mások viszik a szót. A rádiótelefon utolsó generációja lakja be a mesés találmányt. Idős néniktől, bácsiktól zeng a pavilon, de nincs ebben semmi feltűnősködés. Az ő potméterük már örökre beragadt ebbe a frekvenciasávba.
„Szervusz, kisfiam. Itt vagyok Kispesten. Megyek haza. Az Ica haldoklik…”
Nehéz ma már ebben a hangzavarban akkorát kiáltani, hogy felkapják fejüket a népek. Betölti ugyan a teret a drámai mondat, mégsem rezzen egyetlen arc sem, ahogy Dorka szíven vág. Az ablakból látszik, amint egy Volvo gyorsít az Üllői úton, nehogy véletlenül beleragadjunk a pillanatba. Csupán Szikszay Etus méltatlankodik a háttérben.
„Borzasztó, hogy még a temetőből is lopják a virágot.”