Az utolsó hó
2008-12-04
„Már megint esik ez a kurva hó, kedves nézőim!” Így indította a napot Aigner Szilárd, és szitkozódott vele az egész ország, miközben kilépett a kapun, hogy a globális összemelegedés jegyében sétálni vigye a pit bullt.
Füstös azúrba ment át minden hajnalon az éji sötét. Hasztalan hozott azonban világot a pirkadat, jobbára csak nehézkedett az emberekre a természet. Viszont ha véletlenül leesett a hó, minden megváltozott. Finom liszt szitált csupán, nem hintette mesebeli porcukor az élet sütijét. Tapodtak a mázsás mancsok, harapták a fehér tisztáját.
Budapest felett az égbolt sem volt már olyan felhős. Úgy tűnt, egyre csak tisztul a levegő. Még a csikorgás is megszelídült. Valahogy kiszökött a fogak közül, és lecsúszott a talpakba. Tömörült a hó, és az emberek fülüket hegyezve gyönyörködtek a fröcsi nehéz puhaságában.
Tudatuk alatt ragadta meg őket a hó színe, a világot beborító fehér tisztaság. Csökkentek az ámplitúdók, lelassult minden. Nem csak a közlekedési vállalat trojkái álltak a friss havon. Porszem került az egész részecskegyorsítóba, fontolás lépett a zsiger, a reflex helyére.
Annyira beteltek a havas metropolisz látványával, hogy bensőjük lázadozni kezdett a kopasz cenzor ellen. „Tudod mit Szilárd? Szopogassál te inkább Negrót! Hát, mi ebben a rossz? Mi a baj a hóval? Hisz, nap nap után azzal megyünk este az ágyba, bárcsak tiszta lappal indulhatnánk holnap reggel.”
Ősi vágyuk volt az újrakezdés. Hogy valami lepel betakarjon minden mocskot, mint paplan a csipkés kombinét, és érintetlen tiszta mezőn haladhassanak tovább. Egyre ritkábban írtak azonban fehér könyvet az égiek. Kiment a divatból a megtisztulás. Akik tehették autóba pattantak, és odébb mentek, hogy lécet csatolhassanak. A szorgalmas fogyasztóknak járt csak a bűnbocsánat, amit újabban feltöltődésnek hívtak.
De fogytak ám a sípályák is, a hegyek közé is be-besurrant a kor szelleme! Ott is egyre ritkábban szállingóztak a pihék, és egyre többet csorgott a savas lé. Hiába bújtak el, a highlanderek, őket is utolérte a civilizáció végzete.
Ők aztán tényleg szomjazták a hófehért. Úgy érezték magukat, mint Benkő Laci a legutóbbi Omega koncert előtt, amikor azt mondta a sajtótájékoztatón: „Lehet, hogy többet már soha nem tudunk ebben a felállásban színpadra állni.” Nem romantikázott ám, csupán realista volt!
Közelit az a nap, amikor Dimitrij utoljára mesél legendát. De ravasz dolog ez a végzet. Annyira lappang, hogy még akkor se vesszük észre, ha már elért minket.
