Kiöregedett már Kocsor a tudatmódosítókból is. Megkülönböztetni se tudja őket. Arról a zilált fiatalról sem tudta elmondani, mit szed, aki az elátkozott köbánya-kispesti éjszakában kéregetett. Csak abban volt biztos, hogy nincs magánál.
Egyszerre kért és követelt. Sírós hangon nyomult rá a busz felé igyekvőkre, akik rutinból próbálták kikerülni, de ebben az esetben ez kevés volt, így kénytelenek voltak figyelmet irányítani rá. Ignorálhatatlan volt, és ez fontos kritérium ebben a szakmában.
Még a buszra is követte áldozatát. A buszra, amely a legfrissebb 2010-es divat szerint öltözködött. Tetőtől gumiig egyenletes, ujjnyi vastag sár borította. Utas onnan az utcára még véletlenül se látott. Csak hátul a járatszám volt gondosan lecsutakolva. Díjazta is mindenki ezt a felhasználóbarát kis gesztust.
Végtelen az idő, amit a végállomáson malmozással tölthet az ember. Kocsor csak határőrként a kies Adyligeten unatkozott ennél többet még a nyolcvanas évek végén. Azt a show műsort azonban, amit ez az első évben lezüllött egyetemista adott, valahogy senki se hiányolta.
A vezetőfülke mellett torlaszolva alakította ki a maga színpadát, és egyszerre szólította meg a BKV összes üldözöttjét. A házaló porszívóügynök agresszivitása keveredett a vesztes edző szánalmas magyarázkodásával, ahogy érvelni kezdett.
„Nem tudnának kisegíteni két kilóval? Nagyon nagy szarban vagyok. Adok érte könyvet.”
Chopint zongorázott ujjaival kormányon a vezető. A gurulás volt számára az élet. Gázpedálon úgy várta talpa a percet, mint Dávid Sándor a zöld lámpát. Végzetes lehet ilyen feszült helyzetben a legapróbb kis zörej is. Nem is tűrte soká ajtaja előtt a kéretlen bemutatót. Üvegajtót rántva bődült:
„Maradjon már nyugton, mert levágom! Nem látja, hogy mi is nyakig ülünk a szarban?”
Közben pedig hanyagul kimutatott a panorámaablak irányába.
