38. rész Edd meg a fényt!
Legyen élő, vagy élettelen, azonosulunk mindennel, ami beépül hétköznapjainkba. Emberrel, állattal, sőt, ha úgy adódik egy-egy jellegtelennek látszó tárggyal is. Nem elsöprő az érzés, ami elönt minket, tulajdonképpen semmi konkrét, csak egyszerűen otthonra lelnek bennünk a dolgok. Anyanyelvünk azt mondaná erre, magunkévá teszünk valamit.
Így jártunk a szénszálas izzóval is. Rutinból csavargattuk generációkon keresztül, anélkül, hogy különösebben feltűnt volna jelenléte. Most azonban leselejtezi a fogyasztói társadalom, pótlék marad csak helyette, és minél inkább kivonják a forgalomból, mi annál jobban keressük.
Sikeres délelőtt végén frissnyugdíjas asszony összegzi így tapasztalatait:
„Halló! Na, kaptam villanyégőt. Addig jártam, addig jártam, amíg kaptam. Ez van.”
Kívül reked az értelmen, miért is ragaszkodik valaki ehhez a kihaló termékhez. Valami ösztönös késztetésről lehet szó. Talán a formája, a körte alak ennyire megkapó. Koko cica is erről dorombol a vonal végén:
„Jó kis test ez, de nem késztet. Edd meg a fényt, ha nem világít!”