Van úgy, hogy már a reggel padlóra küldi az embert. Mint az a lefésült, fekete lány, aki földre dobta esernyőjét a metrón. Oka volt az indulatnak, nagyot hibázott a célszerszám. Járt neki a taposás, hisz kifordult.
Összeszorított foggal, néha dacosan rándulva száguldott át a tulajdonképpen szép lány a város alatt. Izmos vádlijával oda-odataposott a rohadt életnek, amit ezúttal néhány küllő és a közéjük feszített vászon testesített meg. És miközben kultikus táncot lejtett a taposómalomban, Aigner Szilárd alig egy órával korábban elhangzott szavai jártak fejében:
„Kedves Nézőink, basszátok meg, igazat kell adnom Kocsornak. Ilyen zord ősz, májusban még soha nem tombolt. Úgy látszik, felénk nem csak az estét festették feketére, sötéten pirkad nekünk a hajnal is.”
Ismerve a budapesti tömegközlekedést, botorság lenne bármi tudatosságot feltételezni a jelenség mögött, de tény, komoly pszichés hatása van annak, amikor félórás földalatti utazás végén a metrószerelvény kitör az alagútból. Egy ilyen sötétkamrás terápia után még a felhők mögül alig kandikáló nap is aranylik.
Varázsszóra derült fel a lány arca. Fél perc kellett, hogy a hajó elérje Kőbány-Kispest partjait, de ez éppen elég volt, hogy összekapja magát. Felvette a földről az ernyőt, megrázta kicsit, és fenekét a jó ízlés határain belül riszálva nekivágott a külvárosi sivatagnak.
