Vannak olyanok, akik elég jól tengetnek a sztorizásból, csak el kell jutni valahogy arra szintre. Verebes István például évek óta mást se csinál, csak egyik beszélgetős műsorból kijön, a másikba bemegy.

Ő szokta visszatérően mesélni Márkus Lászlóról, hogy élete volt a színészet. A mindennapokon, a magánéletben ő Márkus Lászlót alakította. Reggel eltervezte az ágyban, hogyan fog felkelni, aztán eljátszotta a jelenetet. Később ezt folytatta egész estig. Na így érdemes élni! Így érdemes valamit csinálni!

Ül Kocsor az áutóbuszon, és körmöl. Posztját veti papírra sietve, hogy feledésbe ne merüljön a gondolat. Hisz a szó eszköz ugyan, de csak térden állhat.

Rövid a féktáv, közel a megálló. Sürget a leszállás, de azért még belefér egy félmondat. Nem rohan ő, szép komótosan áll fel. Nincs baj, amíg a berregő szól. Majd félreáll az utazóközönség! Arról volt mindig is híres, főleg az ajtó előtt.

Nem lóhalál tehát, de csomagolni azért már nincs idő. Papirost hajtogatni, táskát zárni, ráér majd odalenn. Most emelkedni kell, már feszül is a comb.

Tollat meg ő amúgy sem kapcsol ki soha, hisz bármely pillanatban pattanhat a régóta várt idea. Jön az mindig, most már tudja, csak meg kell tanulni elidőzni a pillanatnál. Művészfilm az élet, nem horror. De még csak nem is pornó! (Ennél a mondatnál egy pillanatra lelassul az irón.) Egyetlen kockában is elbújhat az üzenet.

Mennyi mindent rejt magában például, ha ilyen zsenge, szűziesre epilált bőr kapaszkodik ebben az ingerszegény világban. Mennyi gyanta, mennyi testápoló a felszínen! Mennyi érzés van már mögötte, és mennyi év még előtte!

De tessenek kérem vigyázni, az ajtók záródnak, Kocsor nem időzhet! Nem tehet hát mást, végigsimítja tintájával a kívánatos alkart, így hagy hátra maga után taget. Egyszerre jelöl személyt és hangulatot. Nem hiábavaló egyetlen pillanat sem, mindig marad egy jel, amit itthagyunk ha indulni kell.