A nyolcvanas évek második felében évente négyszer eljött hozzánk a határőrség laktanyájába, a kies Adyligetre Bandi. Bandi egy nagytestű, deszant ruhás, ötvenes pali volt, aki huszonéves zenésztársaival rockot nyomott az alakuló téren.
Vár ránk a síkság és Venceremos torzítós gitáron, meg a garantált siker, a leszerelő nóta. A koncert elején bejelente, hogy legutóbb huszonháromszor dobták levegőbe rajongói, a végére persze összejött neki a huszonnyolc is.
Mikor aztán a hangverseny után visszamentünk a körletbe, teljesen hatás alatt voltunk. Csak sóhajtoztunk, és csóváltuk a fejünket. Végül összenéztünk a Kampellel, és levontuk a konzekvenciát: Nagy az isten állatkertje.
Néhány évvel később, immár a másik Magyarországon, teljesen véletlenül bukkantam a mínuszos hírre, hogy Bandi politikai menedékjogot kért. Kubában… Hogy miért, azt a mi szintünkön, információ híján, találgatni sem érdemes. Valószínűleg nem a zenélés volt a fő profilja, és a demokratikus keretek közt nem igazán találta a helyét.
Elképesztő mesefigura volt. Olyan, amilyenek után mostanában egyre nő a kereslet, olyan, amilyet csak a moziban látsz. Ebben megegyezett Rózsa Flores Eduardóval, akinek történeteit futószalagon szállítja napjainkban a sajtó.
Igazi mai médiahős a mi Floreszünk. Humanista gyilkos, szabadságmániás diktátor, aki az Árpád-sávos zászlót lengeti, miközben az osztályharc élesedéséről szónokol. Zagyva, na! Igen zagyva.
Arra azonban mindenképp alkalmas a karakter, hogy mindkét médiahatalom megtalálja benne, amit keres. Ha akarom, lehet bálványozott hős, de – ha arra van szükség – a gonosz megtestesítője.
Nem csoda, hogy sztár lehet egy olyan közegben, ahol független sajtó gyakorlatilag nem létezik, ahol a hírgyártók mind azt szeretik, ha kész sztorit kapnak, és se kapacitás, se pedig igény nincs arra, hogy valaki utánajárjon bizonyos információknak.
Márpedig Rózsa története tele van homállyal, ferdítéssel, csúsztatással. Kezdve attól, hogy csupán egyszerű határőrként találkozott volna Carlossal a hetvenes évek „sztárterroristájával”, egészen addig a közkeletű, ám végtelenül megtévesztő kliséig, hogy a jugoszláv háborúban tiszta tekintetű horvát szabadságharcosok álltak szemben elvetemült csetnikekkel.
Akik a szomszédos országokról ilyen felszínes képet kapnak, azoknak vajon mennyi esélyük van, amikor Dél-Amerika egyik legzűrösebb államáról vetíti a félperces "hírspotot" valamelyik bulvártévé.
Homály, ferdítés, csúsztatás. Keresni kell a szót, a hazugságra. Merthogy ennek a műfajnak a modern tömegvilágban számos válfaja van, és azért az mégse járja, hogy összemossuk őket, hogy egy kis turpisságért leanyázzunk valakit.
Ez a szókeresés a Rözsa sztori egyik legfőbb jellemzője. Nem volt ő bérgyilkos, mert hát pénzt nem kapott érte. Egyszerre volt muzulmán és zsidó, barbár és entellektüel, kommunista és nacionalista. Igazi avantgárd, a sokadik generációs médiahős. Na erre varjunk gombot!
Elfeledtettek velünk már régen mindent értéket, ami támpontot adhatna, segíthetne eligazodni. Csak lebegünk a címkefelhőben, és próbálunk lekapni, valami előre bekészített bélyeget, hogy gyorsan ráragasszuk valamire, vagy valakire, és már lépjünk is tovább..
A Rózsa sztori az elmúlt évek egyik legnagyobb vakítása. Mintha kitalálták volna. Önmaga paródiáját adja elő a magyar sajtó is. A sztárriporter olyan elfuserált 68-as torzót költött főműsoridőben, hogy Cohn-Bendit a fejét fogná, ha meglátná, de volt olyan szélsőjobboldali orgánum, amely néhány nap leforgása alatt előbb a hőst éltette, majd kommunistázott.
Általánosan elfogadott igazságot mondani napjaink a címkezuhatagban szinte lehetetlen. De arculatgyár ide, vagy oda, talán felvethető csendben a kétely: Érdemes-e dobálnunk a levegőbe azt, aki folyamatosan a titkosszolgálatok és a terror közelében töltötte életét, akit mindig az a közeg vonzott, ahol ölni lehet? Tényleg ő lenne a mi hősünk?
