Ahol az arcomba vágják a magam arcát
2008-05-08
Avantgarde reggelünk van. Keményen kontrasztol a szikrázó napsugárral, a natúra zöldellő ébredésével, a madarak csicsergésével. Madarak? Csicsergés? Verebek hisztiznek a beton réseiben. Pánelprogram közelít. Jó is lesz, mert már feszíti agyunkat, ahogy a természet utolsó szalmaszálai bele-beledöfnek steril műanyagéletünkbe
A buszon már nyugalom van, sorakoznak a törvénytelen frizuraköltemények. Hajasnak áll a világ. Rövid, szőke dróttüskék, köztük a tekintetet markánsan szúró, fekete szögek. Homlokot haránt 30˚-ban szelő, egyenes, vörös hajsipka, mely jobbról az elegáns, királyi udvarok stílusában pillantásmentesen szigeteli a fület, balról pedig hanyagul csapódik a váll alá.
Schaumával felerősített, szőke hidrogénszálak, amelyeket kacéran, már-már a természetesbe hajlóan barna sávok tagolnak. A sávokat gondos sztájlisztkezek keresztül-kasul simították a formás koponyka felületén. Egyszer frufruból indulva jobb halántékra, másszor bal választékból egyenesen le. És a többi… és a többi…
Rejtik magukat bájos arcéleink, húzunk magunk elé mindenféle függönyöket, falakat. Mit akar belsőnkben a kíváncsi tömeg? Hol akar kutakodni? Hova akar vágni? Nem csak hajunkkal és nem csak mások előtt burkolózunk. Magunkat is zárnánk önmagunk elől. Blokkokban üzengetünk, hogy ne kelljen személyesen. „Közösségi portálokon virtuális énünk virít. Tibi barátom New Yorkban él… az iwiw-en.
Képzelt énünk a valóság határáról üzenget valószínűtlen mátrixokba. A keményfejű munkásőr dózsás fia komondorból lett biztonsági őr. Most virtuálisan egyszerre ölelgeti a szélsőjobb és a szélsőbal prominenseit, meg a Fradi tábor májereit. A háttérből meg egy ezredrangú albán etnózenész integet nekik a sokadik Mercedesére támaszkodva. Így válik globálissá a tudathasadás. (Itt kívánjuk felhívni olvasóink figyelmét, hogy amit itt olvasnak, az nem a szerző víziója, hanem a portál közössége.)
Fogakat cserélünk, és egyéb protéziseket ültettetünk. Őssejteket fagyasztatunk, várunk a magunk Dollyjára, közben meg észre sem vesszük az agyunk helyére illesztett szintetikus gumót. És az az izénk? A lelkünk, vagy mi? Az vajon hova száll ilyenkor?
Ha divatról, stílusról, trendről van szó, mindig a nők járnak elől. Férfitársaink csak egy szokvány kopasz fejet képesek felmutatni a csuklóson. Neki nincs rejtegetnivalója. „Na, gyertek!” Kiáltja némán a külvilágnak.
A parádézó hölgyek közt elveszetten üldögél egy nyakkendős elválasztott. Színtelen, szagtalan, siklik rajt a tekintet. Szarik rá a kíváncsi tömeg.
