Városőrség felállítására készül Pestszentlőrinc. Európa mellett erről is szavazhat június 7-én a nép. Mert a gárdák korát éljük manapság. Az egyenruha, az igen! Az power! Mindegy, ha csak egy narancssárga bélésű dzseki is, de valami legyen. Vajon mit árul el rólunk ez a hangulat?
Nem lőrinci jelenségről van szó. Ez az értékrend erősen eluralkodott az utóbbi időben Magyarországon. Kultusza van az erőnek, a hatalomnak, és nem csak az utcai harcban áll szilajnak a zászló, a hétköznapi vitákban is háttérbe szorulnak az érvek.
Sok mindent tükröz ez a jelenség, de a demokratikus intézményrendszer stabilitását semmiképp nem. Ahol a katonás szellem, a militáns stílus hódítani tud, ott veszítenek hitelükből az olyan fogalmak, mint sokszínűség, vita, meggyőzés, kompromisszum.
Hogy mit tudnak majd az új testület tagjai, kik, milyen kritériumok alapján toborozzák majd őket, arról sokat információ nincs. A modern politikai marketing eszközeit és a kádári sablonvilágot egyszerre felvonultató önkormányzati prospektusból csak az derül ki, hogy nem rendőrök lesznek, és hogy át fogják kísérni az idős néniket a zebrán.
Társadalmi vita híre eddig nem jutott el a Kocsor lakásig. Persze, nagyon nem is lenne kivel diskurálni. Nem a pezsgő közéletéről híres ez a kerület (sem). Aligha lenne civil szervezet, amely elég felkészült ahhoz, hogy érdemi vitába bocsátkozzon. Ahogy nálunk már szokás, felülről jön ezúttal is a népi kezdeményezés.
Némi internetes keresgélés után az azért kiderül, hogy a pártok nem értenek egyet. No, nem az őrség felállításában, csak abban, hogy kell-e népszavazás. A „másik oldal” szerint kár vesztegetni az időt a voksolásra, mert ez a közbiztonság már tényleg borzasztó.
Nagyon tanulságos, hogyan szerveznek Magyarországon népszavazást. Ez már a második referendum rövid időn belül Pestszentlőrincen. Legutóbb az úgynevezett külső kerületi körút építéséről kellett volna dönteniük a lakosoknak. Akkor volt társadalmi vita, és gőzerővel indult be a kampány.
Egy héttel a szavazás előtt azonban a bíróság jogellenesnek nyilvánította a körmönfontan megfogalmazott kérdést, és ment minden a levesbe. Belenyúlt a nagypolitika a civil szférába, lejáratta a népszavazás intézményét, és ellehetetlenített, már előre nevetségessé tett néhány jövőbeni kezdeményezést.
Valahogy hiányzik belőlünk hatvannyolc szelleme. No, nem a Rózsa Flores féle, bornírt gerillaromantika, hanem például a hatalomtól független önszerveződés igénye. Azok a szabad, öntevékeny civil közösségek, amelyek azóta a jól működő demokráciákban általánossá váltak..
Optimális esetben ugyanis a helyenként szélsőséges fiatalok, idővel megszelídülnek. Létrehozzák a maguk kis köreit, és beépülnek a rendszerbe. Sőt, elképzeléseik bizonyos pontokon meg is változtatják azt, kicsiben „megváltják a világot”.
Ilyen plurális felfogásban vágtunk neki mi is ennek a demokráciaizének Napjainkban viszont a pártokon kívüli világnak szinte semmi esélye nincs. Tömeges biciklisták, városi közlekedők, vagy mindenféle fogyasztóvédők csak szeretnék megkavarni az állóvizet. Ők azonban nem férnek a nagypolitika PR-stratégiájába, így nem férnek oda a nyilvánossághoz sem.
Nálunk a mini Che Guevarák lesznek a sztárok, meg a gárdisták. Ők könnyen fogyaszthatók, rajtuk nem kell gondolkodni. Ők alkalmasak barátnak, ellenségnek, velük lehet erőt demonstrálni is, meg riogatni is.
Háborús hangulat jele ez az egyenruhabűvölet. Ahogy az egyik elemző mondta, hideg polgárháborúban élünk. Persze, még messze nem arról van szó, hogy falangisták és köztársaságiak lövöldöznek egymásra az utcasarkon. Csak szóban zajlik a csata, a tömegkommunikációt uralja el, de számos példa mutatja, a hülyeség már ott van az emberek fejében , a viszály már részünkké vált.
