Fűben, fában
2008-05-16
Méretes, terpeszkedő rönk állt a Liponya dűlő közepén mozdíthatatlan. Egykor szilvafa volt. Ha égig nem is ért, hóna alá vehette volna a szomszéd házat. Vaskos része volt életünknek. Koronája a szemet nyugtatta, gyümölcse ízlelőket csitított, árnya verejtéket törölt homlokunkról.
Még a gyümölccsel lett volna a legkevesebb baj. Sajátos, fanyar felhangjával tisztában voltunk akkor is, amikor hagytuk, hogy megvesse nálunk a lábát. (Sőt, örömest!) Vágytuk ezt a fanyart, kívántunk valami különlegest. Magunknak éreztük a zamatot, annak minden kémiai és spirituális elvonatkoztatásával.
Egy idő után kezdték meglepni a tetvek. Node egyik kapcsolat sem lehet tökéletes. Apró pontocskák szállingóztak a semmiből, s láthatatlanul szurkáltak mindenfelé. Finoman basztatták a hűsölőt. Viszketett a bőr, és cikáztak az idegek. Hintettük mi a permetet, oldandó átmenetileg a feszültséget, tartós azonban már sose lett az enyhülés.
Nem tudjuk pontosan, hogy lett az árnyékból egyszeriben sötét, a hűsből hideglelés. Azt éreztük, hogy a megbokrosodó levelek már egyáltalán nem engedik hozzánk a napfényt. Éreztük, pedig jött az továbbra is. Kerülgette a zöld lapocskákat derekasan, csak mi nem éreztük sugarát. Beleizzadtunk az árnyat adó fa élvezetébe, és már a naptól vártuk, hogy felszívja a cseppeket.
Motoros fűrész vetett véget a bulinak. Két óra berregés, meg recsegés, és évtizedek rutinja gallyra vágva hevert az út mentén. Ennyi az egész. Nem lesz már semmi nyűg. Fürödhetünk rózsaként a fényben. Gondoltuk…
Egy földből kiálló csonk emlékeztetett csak arra, ami elmúlt. A felszínen. A föld alatt ezerfelé nyúltak az ágak, bogak, gyökeret vertek bennünk régi szokásaink. Nem volt könnyű új kiskertet berendezni. A föld ragaszkodó fajta, másik fát egyébként sem fogad be jó darabig, de amíg az emlékek rönkje évekig kötötte az ebet a karóhoz, minden új telepítés csak kozmetikázás volt.
„Ha az a fa kimegy onnan, egész másként néz majd ki a telek!” Mondta egyik este Kocsorné édesanyám, és én ásóval, csákánnyal nekiálltam megmozdítani a mozdíthatatlant. Ásás közben pedig feltárult a rönk természete.
Újabb és újabb gyökerek bukkantak elő. Ezek java része nem a magamfajta Gordiusz kardjára való volt. Ásó, rosszabb esetben csákány két-három csapásával megszabadultam tőlük. Volt azonban három-négy domináns ág, amelyeket tőben elvágni lehetetlen volt, így igen mélyre kellett ásni. (Valójában inkább oldalra, de abban nincs semmi költői.)
Ez a csonk már régen magára maradt, és bizony rohadásnak indult az egykori szilvafának még az emléke is. Tetején gombák tenyésztek, romlásunk virágai. Hasadozott, hasadozott a fa a csákány súlya alatt, és csúszós, puhatestű fehér gülűk dugták ki szemüket.
Na, azoknak van ám életük! Szorongnak a maguk vájta szűk járatban, ahonnan soha nem fognak kitörni. Már csak azért sem, mert egyre mélyebbre rágódnak. Mozogni alig tudnak, de minek is? Ahhoz, hogy felzabálják a környezetüket, nem alapkövetelmény a túlmozgás.
Zöld gyepszőnyeget tervezünk, amely nem köt gúzsba. és nem hagy kitörölhetetlen nyomot. Az apró szálak ritkásan dugják fejüket. Ha tetszik, amit kaptunk, gondosan öntözzük őket (azokat), ők pedig sokasodnak, szaporodnak.
Szálak tömegéből áll össze az egész. Akár a hiperhivatkozások a hálózatban, egyre sűrűbbek, és egyre bársonyosabb az érintésük. Kímélik a talpat, és gyógyítják az üresség sebét. Végül is az egész életünk egy óriási hiperhivatkozás. Viszont ami elmúlt, azt már nem hozzák vissza.
