Embertársam, ha dzsungelharcra adod a fejed, semmiképp ne felejtsd otthon a dzsungelfelszerelést! Nem olyan nagy igazság ez, magad is tudhatod talán. Sokkal izgalmasabb kérdés, mit is értünk manapság dzsungelfelszerelés alatt.
Hiszen nem vagyunk mi holmi Tárzán. A hideg nagyvárosban, a hidak alatt más liánokat himbálunk. Más frekvencián rikoltozunk, másképp hajlítjuk hangunk, de azért visítunk folyamatosan. Nem tudjuk, hogy mi fáj, de ordítani muszáj.
Ütünk jobbra, vágunk balra, ami elér, de azt sosem tudhatjuk, honnan, milyen formában leselkedik ránk száz veszély. Jöhet csúszó-mászó féreg, betonfal, vagy villámcsapás, egyaránt készen kell állnunk minden eshetőségre.
Nincs univerzális a védőfelszerelésből, olyan, ami mindentől óv. Legfeljebb a burok, abban meg azért mégsem élhet az ember. Az sem járható út, hogy kotontól PIN-ig mindent magunknál tartsunk, amire szükség lehet. Teljes felszereléssel bajosan tudna menetelni a nagyvárosi harcos.
Hiába írnák nekünk könyvbe az önvédelem filozófiáját, fölös lenne a munka. Itt még a naprakész internet sem segít. Nem életre szólnak ugyanis ezek a megoldások, nem hosszasan érlelt harcművészetről van szó. Leáldozott már az évezredes kultúrák kora, a minutum dönt rólunk.
A most stratégiája ez. Ahogy pulzálva lüktet a világ, ahogy flesselve snittelnek a pillanatok, úgy születnek új ártányok, és úgy kényszerül idomulni az ember az embertelenségben. Nincs más megoldás, le kell vágni az aktuális harcmodort. Mindig az adott pillanatban, amikor szükségünk van, amikor éppen keletkezik a kereslet.
Hisz ott van az a levegőben, együtt élünk vele. Gőzölög az aszfaltból nyári napon, marja borostánkat fagyos januáron. Matt délelőtt, amint kockák közt sétálgatva, kismamák gyűrűjében hirtelen ránk tör a lakótelepi pánik.
Van azonban ennek a kavargó káosznak is hőmérője. Úgy hívják, piac. Az sosem csap be, az tudja mindig, mi a dörgés! Elhelyez, beáraz mindent. Ha valamit kínálnak a szaküzletek, az nem véletlen. Biztos lehetsz benne, hogy arra igény van.
Végigpörgette Kocsor is ezt a gondolatmenetet, ahogy állt a külvárosi bolt nem létező kirakata előtt. Szállt a por, az a finom út menti por. Hintette az ablakot, és – ha megkérdezik - talán mag a tulajdonos sem tudta volna körülírni a üzlet profilját.
Egy dolog azonban biztos volt, hisz kartonra vésték tintával: FEJLÁMPÁK, BICSKÁK 1 000 FORINTTÓL! Felcsillant Kocsor menten. „Hát, erről van szó? Ezért mondta a szpíker Szilveszter este a lovin a sztároknak, hogy álljatok erre a vonalra, mert akkor több fény jut rátok!”
És már látta is magát, ahogy lépdel egyenesen a sárga úton, mint tette azt Dorothy is. Csak nem letérni, csak nem letérni, hajtogatja, miközben csábítják a rosszabbnál rosszabb tündérek. A teleshop, a szlovák sonka, az ájlávjú, Győzi, meg a fejbőr... és sokan mások.
Ömlik rá a spotlight a célban. Fáradtan emeli büszke fejét, de tudat alatt vérben forog szeme és habzik szája, miközben diadalmenetben csapkod az út mentén sorakozó rajongók kinyújtott tenyerébe, Na kérem! Ilyen a sikeres ember, ilyen egy diadalmenet.
