Elvétette egy asszony a mozgólépcsőt lenn a metróállomáson. Nem figyelt oda, vagy valami összezavarta szegény fejét, de rossz helyre sorolt. Oda, ahol nem vezet út a felszínre, ahol lefele görögnek a lépcsők.
Pedig odafenn már kelt a nap. Ragyogó sárgába fordult az imént még sápadtan pirosló korong, fénylett a horizont. Meleg nyári nap készült a maga minden szépségével. Persze, a mélyben ebből sok minden nem látszott. A gödör sohasem kedvez a perspektivikus látásmódnak.
Az asszony csak ment előre csíkos melegítőjében, ügyet sem vetett az ellenirányú erőknek. Máshol jártak gondolatai, vagy tán nem is jártak sehol. Nem az éjszakából itt maradt, útfélen leszakadó alkoholista volt ő, inkább az a hajnalon telekre induló korán kelő. Ilyenkor reggelre kelve már effélékkel volt tele az utca.
Korán váltotta a későt, és ennek általában egyhelyben topogás a vége. A diszpécser rögtön érezte, hogy baj lesz. Pillanatok alatt porszem került a társadalom gépezetébe. Négy másodperc leforgása alatt hárman követték ideg alapon a nőt, és hamarosan már mindenki a tömeg után ment, a másik lépcső kiürült.
Nem nagyon foglalkoztatta az utasokat, hova visz az út, csak indultak, amerre a többiek. Abból sosem lehet baj. Precízen rendezett volt a világ, ha fordult a kerék, hát forgatta őket is a kényszer.
Step by step rakosgatták lábukat a tálcán érkező lépcsőfokokra. Mindig vízszintesre érkezett a cipőtalp, és soha nem hajlították túl a térdüket. Hagyták hagy járjon helyettük a gép, hisz erre találták ki. A fogaskerekek egymásba martak, a téglatestek ívben fordultak, hogy kisvártatva újra kezdjék a kört.
Egy ritmusban mozogtak a testek, mégsem volt ez olyan igazi move it, move it. Hamar memorizálták a könnyen emészthető mozdulatsort, és azt ismételgették ipari mennyiségben. Impozáns benyomást is kelthetett volna a közös testmozgás, ha egy lépést is haladtak volna előre. Ők azonban csak álltak. Egyhelyben, még ha dinamikusan is.
Mögöttük pedig torlódtak a követők. Lépcső nekik már nem jutott, hisz azon az előbb érkezők álltak (jártak), de azért ők is átvették a mozgást, és – jobb híján - a gránithoz csapkodták talpukat. Eltelt kis idő, mire felismerték, mennyire hasztalan a menetelés.
Elégedetlen hangok szálltak mindenfelé. Először szórványban röpködtek ide-oda, később kezdték megtalálni egymást. Összeállt, folyamatossá vált a mormolás. „Együtt többek vagyunk! Ha sokáig így megy, odacsapunk, mint a munkásököl!”
Fenyegetően erősödött a moraj, egyre nőtt az elégedetlenség. Feszült a húr, csak azt nem tudták, miért. Valami még hiányzott. Hangra vártak, üzenetre. Egy vezérre, aki végre irányt ad a dolgoknak, aki tartalommal tölti meg a formát.
Elgondolkozott a diszpécser az emberi lélek esendőségén, hisz okos fiú volt ő, bár a BKV-nál dolgozott. Most megcsapta rendesen a felelősség szele. Tudta, itt kovakővel pattogtat a PB palack mellet, és a nyomáscsökkentő hollandijában a tömítőgyűrű… Hát, az minden, csak nem ép.
Bármit is mond, túléli majd a pillanatot. Legyen bár a legsemlegesebb jelző, legyen egy elejtett szó, eszme lesz belőle. Hívei lesznek, mögé állnak, takaróznak vele. Beindul az automata, és ki tudja, hol áll meg.
Révedt arca, unott, műszak végi szenvedés látszott rajta, pedig csak magába nézett. Aztán szája elé húzta a mikrofont, és benyomta a gombot.
