Elidegenedés csak úgy jön magától, befészkeli magát
először csak valamilyen kellemetlen rossz érzés,esetleg valamilyen szomatikus tünet formájában, mintha kényszerítene hogy foglalkozz vele, azzal hogy jelenléte legyen, mintha önállóságot követelne. Nagyon lassan jön, először ráncolod a homlokodat, nem nevetsz a vicceken, vagy csak kényszeredetten, nem is érted mások miért értékelik, aztán szép fokozatosan egyedül maradsz mint Jean Paul Sartre hőse az Undorban, vagy Alberto Moravia szereplői az Unalomban, vagy A római lányban.Aztán csak azt veszed észre hogy hideg lett körülötted, mintha lehűlt volna a levegő, de nem fázol, mintha a végtagjaid csak lassan engedelmeskednének, nehezedre esik a beszéd, nem fárasztó, csak végtelen hosszúnak tűnik amíg kigondolod, és mire kigondoltad már nem érdekes, ezért fáraszt mert nem volt eredménye. A szemeiden mintha pókháló volna, fejeden a ki sem gondolt képzelet ólomsúlya agyon nyom,lehúz, megbénulsz, nyelved foroghatna, de nem tud, mert nem is akar, a szerveid szétesnek mintha nem is millió éve volna közöttük subordinatió, aztán csak ülsz, bambán bámulsz, de igyekszel odafigyelni mindenre, aztán eljön a pillanat, mely inkább kényszercselekvés, sőt biztos hogy az, nem tudatos gondolat eredménye.... Én ide sorolnám Szabó Dezső regényét, a Nincs menekvést is, illetve a főhősét is - akinek nincs kegyelem, végzete a fizikális önmegsemmisítésbe vezeti - a csak nyílt sexuális örömöket kereső festő, vagy a robotszerű érzelem letarolt római lány mellé. Node hogy jövök én ahhoz hogy az egzisztencializmust jelképező két fenti mellé odalibbentem a mi kis Kolozsvárott tevékenykedő novella-esszé-és később regényeket is író kezdő újságírónkat, aki valamivel előbb élt az előbbieknél, annál a Sartrenál aki visszautasítja a Nobel díjat(eddig , mondja Ő, csak nyugati írók, és keleti elégedetlenkedők - utalva itt Szolzsenyicinre - kapták meg) amit legjobb barátja Camus megkapott. Sírig képzelt barátsága Sartrenak Camu-.vel csak az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc elbukását követő rövid időszakig tartott, vitájuk szenvedélyes volta felszínre hozta a mindvégig sztalinista kommunizmusban hívő, a magyar forradalmat elítélő, szovjet beavatkozással egyet értő Sartre és Camus végletekig kiélezett ellentétét, mely során a tiszta democratiában hívő és azt hírdető Camus felbontotta ezt a barátságot.
Mindenki lépik egyet. Talán így igazságos. A vak, aki sokáig látónak képzelte magát, tudat alattijában érezte, hogy nem érdemel szemüveget .