Nyűgösen, kínlódva vonszolja magát a ferencvárosi rehabilitáció. Emelkednek a daruk, kopácsolnak reggeltől estig. Foghíjon, vagy dózer nyomán épül sok új ház, mint kislányok sora. Egy-két régit is felújítanak, de idestova húsz évvel a rendszerváltás után még épphogy csak dereng az új városkép az Üllői út – Körút - Duna – Haller utca négyszögben
Potsdamnak nagyobb szerencséje volt. Az egyesítés után a (nyugat-) berlini elit jelentős része költözött ki ide. A legmenőbb ügyvédek, orvosok, építészek vásároltak házat, lakást a belvárosban. Hozták a pénzüket, és különösebb rombolás nélkül néhány év alatt régi pompájában ragyogott minden.
Budapest szegény kerületeiben nincs szó ilyen előkelő stílusról. Amolyan középosztálybeli életérzés lenne a cél, de ehhez is komoly áldozatokra van szükség. A magas költségek miatt a lepusztult, régi házak jelentős részét nem újítják fel, hanem lebontják. Ilyenkor természetesen kicsit mindig velük pusztul maga a város is. Ködbe vész a múlt, hogy aztán vakon tapogatva keresse az alig észrevehető nyomokat az utókor.
Persze, aki ügyes, azt is észreveszi, ha a legmodernebb trendek közé csúszik be kertek alatt a zaklatott história. Mostanában például dívik egy új vakolási stílus. Rapacsosak a házfalak mindenfelé. Olyan, mintha lyukak lennének a falban. Nem, mélyek, inkább afféle horpadások. Mint amikor a korcsmában a falon krétázza a dákót megannyi Stephen Hedry.
Elégetten csettinthet a szakma. Ez a merész, hovatovább brávúros fogás oldalba vágta a csendesen kérődző építésztársadalmat. Jó villanypászorrként rázott fel mindenkit Finthától Makoveczig, Építőmíves KFT-től Buvátiig.
Kocsor mindig tágra nyílt szemekkel flangál a városban. Ha ideje engedi, elgondolkozik a jelenségeken. Elidőzött hosszan az egyik ilyen ripacsfal előtt is, szinte lecövekelt. Próbálta kitalálni, mit is akar mondani a művész. Időbe telt, míg rájött, honnan köszön vissza ez a motívum.
Évtizede már, hogy portugál ismerősét kalauzolta néhány napig a városban, és úgy gondolta, a nevezetességek mellett megmutatja neki az igazi Budapestet is. Tettek hát egy kisebb sétát a belváros mellékutcáiban. Teljes volt a siker, csak az épületek rossz állapotán lepődött meg a vendég. „Lisszabonban nincsenek ilyen romos házak.” Adózott fél mondattal az akkora már megboldogult Ingatlankezelő Vállalat emlékének.
Megvadult ettől Kocsor idegenvezető énje teljesen. Elkezdett golyónyomokat mutogatni a falakon. Hagy tudja meg a kislány mennyi az az ötvenhat, meg a negyvenöt! Nem volt nehéz dolga, hisz velünk él a történelem. Még azokkal is, akik évtizedekkel később születtek. Pang bennünk a mindennapok vizuális élménye, várja, hogy egyszer valahol, egy merőben új környezetben megint életre keljen.
’Gondolta a fene!’ Tulajdonítják Arany Jánosnak a műelemzésekkel kapcsolatban gyakran felmerülő mondást. Ma már kideríthetetlen, valóban elhangzott-e, de nem véletlenül vált szállóigévé. A kész műalkotás új életet kezd. Útja elválik az alkotótól, űzenetei, szimbólumrendszere jórészt a befogadótól függ a továbbiakban.
Ma már kideríthetetlen az is, mi járt, az első tervező fejében, aki ezt a technológiát alkalmazta. A kollégák pedig később már patentként vették át a díszítőelemet. Nem lehet azonban véletlen, hogy nem sokkal odébb, az Üllői út másik oldalán az egykori Ludovika Katonai Akadémia épülete is ilyen mintázatot kapott a nagy renoválásban.
Golyónyomok, ronda golyónyomok ütnek folyvást sebet rajtunk. Tépnek testet és lelket egyaránt. Múlnak a fájdalmaink idővel, de azért sosem lepődünk meg, ha valahol, valamikor, teljesen váratlan megint belénk nyilall, hisz itt élünk, nem vártunk mást.
