Foltokban volt csak fehér a bot. Mintha lepattogzott volna a máz a nagy strapa közepette, de az is lehet, hogy eleve gánymunkát hagyott maga után a festő. Minden esetre, már az indulásnál léket kapott a hajó, erős csorbát szenvedett a világtalan imázs.
Magányosan állt Alvarez, a vén zsivány a lakótelepi sétány végén. Ott, ahol szinte senki se járt. Nagy útra készült a betontengeren nyomott őszi délelőttön, nem is látszott, hol a vége. Fél szemmel saccolta lehetőségeit a kalózkapitány, de teljesen azért nem volt ő egyedül. Deformált házőrző nézett a távolba mellőle. Ő volt a kormányos e délceg vitorláson.
Pontosabban csak lett volna, mert mintha róla is pattogzott volna a festék. Foltokban is alig hasonlított arra a pirosörves, tekintélyesen komótos bernáthegyire, amit a vakvezető szerepében megszoktunk. Nem tudott ő vezetni senkit, inkább a túlmozgás jellemezte, és őt kellett alkalomadtán rángatni a pórázon.
Szerencsétlenek voltak ők az élet tengerén, igazán mégsem tűnt hitelesnek fellépésük a telepi nihil közepén. Alternatív volt ez a színház. Annyira, hogy maguk se tudták, mikor játszanak, és mikor élnek.
Gyermekes apát sodort nekik a szél, hogy mutasson utat, és adjon kezdőlökést. Készséggel állította be a hajót kelet-délkeletnek. „Köszönöm, innen már magam is elboldogulok.” Mondta Alvarez, és a fiatal rögtön ment is tovább.
Köszönte ő is, neki ennyi elég volt. De nem is volt már szükség rá. Mi sem volt egyszerűbb, mint tartani az irányt, és egyenesen menni töretlenül. Nem kitérni vagy 6-800 méteren keresztül, hogy aztán a kereszteződésben végre az autók elé az útra vethesse magát a sorstalan.
Hiába volt azonban a jóindulatú tájolás, kisvártatva a járdaszélen kötött ki Alvarez. Mászott át a padon, keresztül a bukszuson, hűséges társa meg kísérte. A világért sem szólt volna neki. De ha jobban belegondolunk, már Alvarezben is rég tudatosulnia kellett, hogy nem lesz jó ez így. Elfogyott az út, akadály tornyosult, pázsit csúszott, mégis ment tovább.
Fiatal női hang törte meg távolból a pionír harci kedvét. Anne Onedin jött a vígasszal.
„Béni bácsi! Ne tessék arra menni, az az óvoda.”
Szép, amikor a harmincezres dzsungelben, ennyire falusias a hangulat. Egészen kevés volt az esély, hogy épp egy ismerős jöjjön következőleg. Ritka errefelé, hogy ember az emberre így rátaláljon. Megjósolhatatlan, meddig tartott volna az abszurd Odüsszeia, ha nem jön a segítség.
Hiába navigált azonban tökéletesen a tengerészasszony, hiába állította be a helyes irányt, két-három lépés után nyilvánvalóvá vált, ez az út megint csak a bokrok közé vihet, így aztán Anne kénytelen volt beugrani a révkalauz szerepébe is, hogy elkísérje Alvarezt a szociális biztonságba.
Fél percre rúgott csupán a karitatív kitérő. Ez bizony kevés, de azért mégis emberi kapcsolat. Fajsúlyosabb témákba nem kezd az ember ilyenkor, de az elesettek kevéssel is beérik, már. Könnyen jókedvre deríti őket valami kellemes hétköznapi téma:
„Szürke hályog van a szemén Béni bácsi?” Kérdezte Anne, hogy fényt vigyen a borongásba. „Édesapámnak is az volt”
„Ááá… ez már nem az, ez már a… zöld hályog.” Jött a válasz, amire Szalai doktor városmajori szemklinikáján egyidejűleg megcsóválta fejét.
Mélyebbre nem sikerült merülniük az orvostudományba, mert közben megérkeztek. Onedin asszony leállította a kapu elé Alvarezt, tolmácsolta James üdvözletét, és sarkon fordult. Mielőtt még megpróbálkozott volna a hátramaradt néhány méterrel, az öreg utána kiáltott a fiatalasszonynak:
"Jó egészséget"
„Fekete mély vizen, fehér sziklák alatt még könnyen halad a kalózhajó, de part közelben, ha a vitorla kitört, rászorul a kikötői hatóságokra, ha nem akar megfenekleni.” Ezekkel a szavakkal kerekítette le a végét a narrátor.
Függöny nem gördült, mert az egy alternatív színházban azért snassz lett volna, de közben szép lassan összegyűltek a népek a néptelen sétány körül. Kutyákat hoztak szaglászni meg szarni. Ők lettek a valóságszínház nézői, ők tapsolták vissza a szereplőket.
