Úgy kezdte a hetet Kocsor, hogy feljött a metróból. Azt is kell néha. Nem lehet mindig underground! Időnként szúrópróbaszerűen ellenőrizni kell, nincs-e mégis valami változás odafenn.
Eluralta a hétfő reggel Budapestet, lendületben volt a város. Az autók meglovagolták a zöldhullámot, és racionális keretek között a gyalogosok is ignorálták a piros jelzést. „A bolond várja ki, míg a szemafor zöldre vált, mikor ily csodálatos a rendszer. A munka vár, én nem maradhatok.”
Schwunggal vágott neki Kocsor is az Üllői útnak. Hazai pálya volt ez neki, Hazai pálya, de sosem érezte úgy, hogy emiatt törölgetni kéne a szemét. Automatikusan jött minden errefelé. Most például egy szemetes kuka.
Szépen, ívelten, másfél méteres rádiusszal kanyarodott kereke. Épp, amikor felbukkant a blokker feje. Fene se gondolta volna, hogy ezek a műanyagok ilyen kunsztokra képesek. Különösen azok után nem, hogy szombat délelőtt a vödrös narancs plasztikfüle kisebb feltűnést előidézve szakadt le a pláza közepén, és Kocsor kénytelen volt a panaszkönyvet kérni.
Ennek a böhöm edénynek viszont kifejezetten kecses a volt mozgása. Magas pontszámot érdemelt ki vele, mégis sértetlen maradt a futómű. Ebben persze nagy szerepe volt köztisztasági szakembernek is, aki az egész folyamatot irányította, koreografálta, kitartó munkával begyakoroltatta.
Nem egyetlen kuka állt azonban a placcon, hanem egész hadsereg. Meg is számolt Kocsor 18 darab szemetest. Tolongtak egymás hegyén-hátán, úgy torlaszoltak. Elfoglalták szinte az egész járdát. Csak kerülgettek értetlenül az a idegeiket lassan utazósebességre feszítő járókelők.
Kevesen éreztek rá közülük a szimbolikára. Sajnos néhányan kérődztek csupán azon, hogy sok magyar, mennyi mocskot ont magából. Bizony, az a mi szerencsénk, hogy a rendszer négyévente megadja a választás lehetőségét.