37. rész: Kedvest, szépet
Ha jön a péntek, mindig leengedünk. Úrrá lesz rajtunk a körülvevő általános megkönnyebbülés. Ellazul külsőnk és belsőnk egyaránt, lemorzsolódik minden fölösleges mozdulat.
Az a jó ilyenkor, ha teljesen mellőzzük az artikulációt, és egyszerűen csak kiesnek szánkból a szavak. Ekképp szólítja például rég nem látott anyját egy középiskolás a mobiltelefónia segítségével:
„Éjáa-nya!”
Kossuth-fejű kis buzi. Így titulálták egykor Kocsort az internetes fórumok selymes világában. Nem is csodálkozott hát nagyon, amikor egyik éjjel becsöngetett hozzá Petőfi Sándor. Jött a kertbe 15-ére, de előtte úgy gondolta, körülnéz egy kicsit, mégis mi a helyzet az országban.
Borozgatának a Blokkerrel, ivott a két öreg, és ahogy oldódott a meglepetés okozta kezdeti feszültség, Kocsor előkapta vincseszteréről a nemrég eltárolt köszönést. Kíváncsi volt nagyon a költő véleményére.
„Lajoskám, Kormányzó Úr, én úgy látom, gondolkodánk egész úton. Tehettük, mert bár állni látsszék az idő, majd 170 év is beletelt már. Meg is találtuk az adekvát megoldást, de abban nem vagyok biztos, hogy hazaérkeztünk. Pedig hogy szaladt a szekér…”
