Csettint arra minden magára valamit is adó marketingszakember, ha egy márkanév annyira beépül a köztudatba, hogy köznévvé válik. Hosszú folyamat ez, évtizedbe is beletelik, míg sikerül teljesen átmosni a fogyasztó agyát.
A madaras Tescón például még röhögünk a kabaréban, de xeroxozni már szemrebbenés nélkül megyünk. Ez ám a patina! Megannyi munkatárs szívós aprómunkája kellett hozzá, meg egy kis szerencse. A rendszerváltás Magyarországán azonban ez is kicsit másképp működik.
Alsóbb osztályú futballbíró száll fel a távolsági buszra 2010-ben Alsónémedi határában. Intenzíven él még benne a nem rég lefújt mérkőzés emléke, telefonon referál. Talán épp a játékvezetői bizottság elnökét tájékoztatja:
„…Ott röhögtek, baszd meg! Egyébként 2:0-ra vezetett a Posta, aztán meg egyenlített a Matáv.”
Jó egy évvel a leszerelés után, egyik reggel arra ébredt Kocsor, hogy menthetetlenül összekeverte a molinó és a mikádó fogalmakat. (Azok kedvéért, akik sosem jártak a kies Adyligeten, a szerkesztő elárulja, hogy odabenn a jégeralsót és a viharkabátot jelölték így.)
Fényesen sütött a nap azon a délelőttön, mert biztosan tudta már, életének az a korszaka végleg elmúlt. Hasonlón érez most, jó húsz évvel később is a Blokker, amikor egykori politikai tisztjét szeretné idézni, de sehogy se jut eszébe a neve,
Mocorgott az ország, átalakulás kezdődött akkoriban éppen. A zászló már lobogott odafenn. Mindenki érezte, de még csak kevesen értették, hogy változásokat hoz majd a hajnal ránk. Különösen igaz volt ez gazdaságra. A többség még holmi emberi jogokkal pepecselt, de az igazán dörzsöltek, már tudták, mitől döglik a légy.
Ilyen hangulatban állt ki a főhadnagy elvtárs egyik délelőtt a bóbiskoló állomány elé, hogy a heti fejtágítás keretében ejtsen néhány szót a telekommunikáció fontosságáról, és ennek keretében elsüsse azt a mondatot, amely, nagyon úgy fest, örökre beleégett Kocsor agyába:
„A postához nagyon érdemes menni dolgozni, mert ott most nagy pénzek lesznek.”
