Arra gondolt Kocsor a legutóbbi poszt után, hogy majd Palotai Zsoltitól idéz valamit, aki eléggé járatos a rezidensek világában (is), végül azonban emberbaráti szempontokat szem előtt tartva, megmaradt Rudolf Péternél
Ha szavazást tartanánk a kedves olvasók körében, hogy mi jut eszükbe a közkedvelt színművészről, akkor tíz emberből kilenc biztosan az önmagát pozicionáló kultuszfilmet, az Üvegtigrist jelölné meg. A Blokker agya azonban másképp működik. Pillanatokat észlel ő, ennyire futja csupán idejéből. Súlyos, karizmatikus pillanatokat, amik aztán egy életre megteremtik a reputációt.
Ilyen volt a körúti villamoson felénekelt utastájékoztató mondatocska, amely tavaly már írásra késztette őt, de ilyen a Magyar Rádió Daráló című ifjúsági hangjátéksorozatának egyik jelenete is. Évtizednyi távolságból is minduntalan fülébe cseng, mint Menyhárt Jenő jövendölései.
Rudolf Péter a sorozat legmarkánsabb karakterét, Lekvárt alakította szombat délutánonként. Egyszer a vagány kamasz a rá jellemző vehemenciával kérte számon két héttel korábbi (ex) partnernőjén, Erikán a szexuális kapcsolat során összeszedett kankót. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy rubeoláról van szó csupán.
A XXI. századba mutató happy end azonban hangos gondolkodásra késztette a lányt, hisz két hét nagy idő. Azóta már ő is rég más pasival kavart. Horváth Ádám óta tudjuk, az ilyen mélázós hangulat a legalkalmasabb arra, hogy egy bölcs gondolattal lezárjuk a történetet. Így tett Lekvár is az epizód végén. A legtapasztalttabb filozófusokat szégyenítette meg üzenete:
„Gyorsan élünk, anyám!”
Ezen kellet akkor egy hétig gondolkodni az ifjúságnak. Tegyék ezt önök is!