Nagyon disztingváltan fékezett az Audi Ócsa határában. Ánégyes, vagy hasonló. Ez az a kérdés, amire soha nem vesztegetett időt Kocsor. De új. Egészen biztosan új!
A téglagyárba tartott ő, menetrend szerinti órájára. Épp leszállt a buszról, és azon tűnődött, nekivágjon-e annak a 200 méternek az országút mentén, ami még hiányzott a recepciós kislány mosolyához.
Karakterisztikáját tekintve prototípusokból állt a cigány család, amely az autóban ült. Markáns, mégis minden sarkon látható arcok könnyítették meg a kedves olvasónak, hogy kövesse a Blokker szárnyaló fantáziáját.
Öten is megvoltak. A régi barát jó pénzért kormányzott, nagy biztonsággal. A nagymama fekete kendő mögé töpörödött, de ha kellett, onnan is szúrt szava. Csak felsőteste látszott az anyának, de hangja ércéből nagy biztonsággal be lehetett lőni csípőbőségét is.
Mindeközben a kamasz fiú is próbálgatta már erejét. Egyelőre még csak a hátsó ülésen. Így tagozódtak ők négyen az utastéri hierarchiába, az anyósülést biztosítókötél nélkül használó fater famíliász mögé, aki sallangmentesen hozta a Marlon Brando imázst.
Valami utcát kerestek. Tudta ezt jól Kocsor, még mielőtt fékre lépett volna a sofőr. Meg azt is, hogy nem fog tudni segíteni. Átutazó maradt ő mindig Ócsán. Sosem tudta, melyik a Kossuth, melyik a Széchenyi. Az Árpádot is csak azért, mert oda kérte a jegyet.
Mégsem fordult el. Nem járja az, amikor rászorul egy láthatóan vendég művész. Ettől persze még nem jutottak közelebb a megoldáshoz, hisz annál többet sehogy sem tudott mondani, mint hogy „Én sem vagyok idevalósi.”
Csend ült a faluszéli tájra, még az autóforgalom is belehalt kicsit. Néhány másodperc után a családfő volt az, aki jelentős élettapasztalatára támaszkodva úgy érezte, tennie kell valamit, hogy ne egyszerű udvariassági körként vonuljon be a történelembe ez a véletlen randevú. Némileg váratlan kérdéssel fordult a Blokkerhez.
„Te is ilyen hittérítő vagy?”
Annyira azért nem tudta meglepni Kocsort. Megszokta már, hogy az idegenek ezzel a „Na, ez biztos hülye!” hozzáállással közelítenek felé. Csak azt nem értette elsőre, miből jutott erre a következtetésre a Don.
Töredéknyi idő kellett csupán, hogy gondolatban végignézzen magán, és rögtön megakadt szeme a könyvön, amit a kezében tartott. Újságpapírba csomagolva enyhén kabáthoz szorította a maradék reményt. A derék katona történetét olvasgatta ő. Sokáig készült erre. Nagyjából fél életen át.
Az Öreg Kocsornak volt kedvenc regénye. Ajánlgatta neki rendszeresen, de valahogy mindig közéjük állt a generációs szakadék. Aztán húsz évvel ezelőtt egyetemistaként megvette jegyzettámogatásból, és mostanra el is jutott odáig, hogy belekezdjen. Nem siette el.
Mentségére szóljon, hogy nem novelláról van szó, de még csak nem is kisregényről. A derék katona történetének súlya van. Több száz oldalas, tekintélyes vastagságú a kötet. Ez kelthetett bibliofil hatást a kívülállóban.
Hittérítő? Megfogta egy pillanatra a kifejezés. Gyorsan lepörgette szemei előtt az életét. Hozzácsapta Pajor Tamás néhány dalát, meg Németh Sándor mámoros beszédeit a (Magyar) ATV-n, és nem érezte idegennek magától a szerepet.
Csak a frankót mondani folyton, hadd sorakozzanak az emberek mögé. Ilyen életet szeretett volna ő mindig is. Oldotta gátlásait a különös pillanat, és tőle szokatlan határozottsággal válaszolt a megkeresésre:
Tjah… Tulajdonképpen igen. De meg ne kérdezd, miben?
