Megint reggel lett, és az emberek útnak indultak, hogy megtalálják önmagukat. Nyúzottan hunyorgatták álmos pilláikat, és - felveendő a város hangulatát - fokozatosan kezdték csikorgatni fogaikat. Tudták jól, kevés az esély. Mintha tűt keresnének a szénakazalban, hisz annyi itt a sztár. Azért mégis nekivágtak, már csak megszokásból is.
Kocsornak nem voltak ilyen gondjai. Ha az ember nekimegy a falnak, utána más a világ. Sok minden kitisztul, helyre kerül néhány dolog. Csak állt lámpavasnak támaszkodva, és nézte az embereket sorra.
Például a piros pólós kamaszlányt, aki felhőtlen léptekkel slattyogott a vakáció felé. A szünet előtti hét, az igen! Iskolásoknak olyan ez, mint az ádvent. Táblára írt betűk gyújtják a várakozás gyertyáit nap, nap után. Nem a homlokráncolás ideje ez.
A gimnazista lét amúgy sem szól másról, mint önmagunk kereséséről. Dézsából önti impulzusait a világ, és boldogan veti közéjük magát a sok süldő. A felnőttek meg próbálnak segíteni. Ha próbálnak…
Görbicz Anita neve pirult fehéren az ujjatlanul nyárias trikón, elől pedig egy hanyagul odavetett Lakers felirat próbált hovatartozást jelezni. Meghökkent Kocsor rendesen. Kereste a kapaszkodót, hova is tegye a látványt.
Nem volt sehol semmi zöld. Nem hogy győri, de más árnyalat sem. Sehol semmi lila, arany, vagy fehér Los Angelesből, sehol egy jelvény. Legfeljebb a nemzeti piros, és maguk a nevek voltak hivatva mutatni az irányt ebben a furcsa, több mint kusza jelrendszerben.
Szeretett volna odalépni mellé, és a tőle telhető kedvességgel megszólítani. „Bocsáss meg, kedves! Ne gondold, hogy aszfaltbetyár vagyok, de próbáltad már ugyanezt… Nem, nem pepitában, hanem szép zöldben, nyolcassal a hátadon Szucsánszki névvel?”
Nem ez volt az első ilyen eset a blokker életében, Azon tipródott mindig, mennyire zavarná meg az épphogy formálódó, fiatal személyiséget az ilyen közjáték. Vajon mennyire férne össze ez az új irányvonal a szülők és az osztályfőnök által sugallt értékrenddel.
Igazából már rég lejjebb adott az elvárásaiból, csak ezt nem mondta el a haveroknak. Nem akarta már zöld-fehérbe öltöztetni az egész világot. Számos alkalommal, midőn szülőket látott Beckham-mezben futtatni a gyereket, könyörögve fogalmazta magában a kérést.
„Bocsássák meg a zavarást. Ne gondolják, hogy hittérítő vagyok, én csak jót akarok önöknek. Tudom én, nyomaszt a globális minta, de mégis, ha már többre nem telik, akkor vegyenek inkább egy Véber-mezt ennek a szegény, elveszett srácnak.”
Az ő idejében nem kapták készen identitásukat a tinik. Nem nagyon voltak minták, amik közül válogathattak. Egy adott értékrend mentén maguk formálták saját egyéniségüket, és bízvást számíthattak a nagyokra. Csíkos sálját, bojtos sapkáját például maga kötötte Kocsor a családi manufaktúrában.
Marika néni meg megbeszélte a gyárban a főnökkel, hogy az ünnepség után ő hazavinné azt másfélszer nyolcas trikolor drapériát Fradi-zászlónak, mert már nem bír otthon Attila fiával. „A múltkor is hazahozott valamit a Margit hídról. A Kocsor gyerek is örülne neki, és az anyja varrónő. Ripsz-ropsz levágná, és beszegné.”
Aztán idővel elébe ment az üzlet az igényeknek, és fazonra szabta a szurkolókat. Megjelentek az egyensálak, a mezek, a mindenféle a felszerelések, a népek meg vitték, mint a cukrot. Ahogy mindenütt, itt is az erőseké, a gyorsabbaké volt az előny. Ők nagyobb hasznot zsebeltek, és új piacokat hódítottak meg, az ő kultuszuk még fennmaradt.
Aki azonban későn lépett, az még a saját piacából sem tudott hasítani, és fokozatosan veszített súlyából. Közben pedig szép lassan kiürült ez az egész hajcihő. Az identitásra ma már csak addig van szükség, amíg eladható vele a termék. A forma mögött egyre kevésbé áll filozófia, életérzés.
A bóvli pedig semmi mást nem csinál, mint megy a trend után. Egy-egy vonás, hasonló név, forma elég, hogy ideig-óráig vonzóvá tegye a terméket a kínai piacon. Bizony, ha jobban belegondolunk, kifejezetten hősiesnek tekinthető a kamaszlány, mert addig küzdött a globalizáció hatalmaival, amíg az utolsó mohikánok egyikeként fel nem véste az olcsó „Lakers-mezre” a maga igencsak lokális kedvencének nevét.
Óh, fiatal lányok, mit is mondhatnék nektek mást, mint amit Nagy László üzent az utolsó interjújában az utókornak. „Csókoltatom az arcukat. Ha egyáltalán lesz még emberi arcuk.”