Életmódváltás
2008-09-17
Lendületet adtak a lakóparkok, afféle napindító lendületet. E friss, mobil világban kell, hogy sodorjon valami tetterő, ami látszik kifelé. Még akkor is, ha odabenn kevés mögötte a meggyőződés.
Érezvén a cég szagát igyekeztek hát a lábbelik felvenni a nap ritmusát. Pumpálgatta rendesen a lendületet a vádli, nem ment pocsékba a konditerem. Muszáj tolni az egészségnek. Kondi nélkül belevágni ebbe az életbe, garantált vereség, kész öngyilkosság.
Gyorsult, gyorsult az iram, lábra kapott az életérzés, mint a lendkerekes autó, de az igazi dózist az utolsó jobbkanyarban kapta meg, ahol érezve a bajt, balra nézett.
Egyenes sávot szeltek ki a házak a negyedből. Utcának is mondják. Szinte önálló életet élt. Saját piszok, saját veréb, saját gaz. Erkélyen pedig lassan ásító karrierlány rémült szólóban az égre. Úgy tűnt, erős fekete tónust kap az előbb még széppel kecsegtető délelőtt. Vihar kerekedett, mindent söprő, rossz utcába tévedt az élet.
Mint Tutajos meg Bütyök, amikor kicsúsztatta a ladikot a nádas mögül, úgy érezte magát Kocsor, midőn kilépett a takarásból, és szemével letapogatta a horizontot. Odébb volt még a végzet, de felé tartott, alkalmazkodni kellett hát az új körülményekhez.
Galoppra váltottak az izmok, majd kisvártatva vágtába, bár tudták, nem erre vannak kondicionálva, ezt sokáig nem fogják bírni. A meggyőződés már lekerült a napirendről. Menni kellett, hisz itt volt a dögvész.
Ahogy fokozódott az iram, úgy szaporodtak a pillanatok. Több lett a kocka, gyorsabban pergett a film. Akció lett a művészből. Csak pergő, alig észlelhető képek voltak már, és a köztük lévő összefüggéseket senki nem kereste.
Surrantak az erkélyek. Mintha néhol egy-egy családanya is bukkant volna a tengernyi szingli közt. Pillanatra villantak keblek, lobbantak a szélben hajkoronák, de arra már nem futotta, milyen is volt a szőkeség.
Idő nem maradt, mégis mindenki akart minden pillanatot. Munkába indultak és késő esti bevásárlásra. Sörözni gyűltek gyorsan, meg temetésre, majd misére, meg tüntetésre. Dörögve, szikrát vetve sarkallta őket hátulról a kénköves eső.
Mi lesz, ha utolér? Csak meg nem állni! Feszült Kocsor ina, futott, futott önmaga elől. Lassan kizárt minden külső hatást, hogy tartsa a tempót. Egészen addig, amíg egy pillanatra el nem sötétült a világ.
Mire kinyitotta szemét, túlment rajta a vihar, és furcsa módon nem hagyott maga után különösebb nyomott. Csak csend volt. Csodálkozva nézte a világot, mint a csecsemők. Tátott szájjal, tágra nyílt szemmel ismerkedett újra az alapformákkal.
- Nem rossz! - Mondta. Azzal felállt, és csendben, minden különösebb hiszti nélkül továbbindult. Csak arra ügyelt nagyon, nehogy túlerőltesse a vádlikat.