Furcsa helyzetbe sodorja ez a modern világ a színművészeket. Tanulnak ők komédiázni, nevetni, sírni, ha kell. Kutatják a karaktert, csiszolják a stílust egy életen át, aztán valahol egész máshol tör rájuk a siker zaja. Ott, ahol nem is várnák.
Bokszring, valóságshow, vagy válás a bulvársajtóban Ez kell ahhoz, hogy rólad beszéljen az ország. Édeskevés nagyhatású bemutatók után hajlongani a tapsviharban. Ritka az olyan színész, aki valamelyik alakításával kerül reflektorfénybe.
Csűrös Karolának a rendszerváltó években még szerencséje volt. Bár korábban főiskolásként ő sem gondolta volna, hogy egyszer majd a banális igazságokat és pártpolitikai üzeneteket tolmácsoló kerámikusnő szerepében jut el népszerűsége csúcsára. Neki azonban még nem kellett pályát tévesztenie. Nem kellett otthagynia a színészetet azért, hogy híres színész legyen.
Maga keveri mindenki a siker koktélját. Aztán megkínálja vele a nyájas publikumot. Természetes vágya a színésznek, hogy minél több művészetet adagoljon az italba, mégis óvatosan kell bánnia az ízesítővel. Könnyen odavész ugyanis a bódító hatás, és akkor a fogyasztók unottan tolják odébb a poharat.
Vajon hol a határ? Vajon mennyi fér még bele az elvont énből, hogy a végterméket azért még benyelje a kíváncsi tömeg.
Ezt a kérdést feszegeti mostanában a 4-es (aka. 6-os) villamoson néhány pályatársa segítségével Rudolf Péter. Az ellenőrfilm óta kulturálisan rendkívül erős BKV-nak most az jutott eszébe, hogy magnetofonról ismert színészek kalauzolják az utazóközönséget a legendás körúti járaton.
Mindenki odateszi magát, és lényegesen emberibb a hatás, mint amikor „P. Debrendi Piroskát és Bőzsöny Ferencet” hallgatjuk a metróalagút mélyén, vagy a pályaudvaron. De az unalmas belvárosi villamosozás akkor fordul át igazi katarzisba, amikor az üvegtigris laza szájjal veti oda nekünk:
„A villamos esetenként hirtelen fékezésre kényszerülhet.”
Ebben a leírva száraz mondatban, mint cseppben van benne a tenger. Ebből még a színpadok világában kevéssé járatos Kocsor is tökéletesen megérti, miért is van szükség színészekre, mit tudnak ők, amit más nem.
Rudolf Péter előadásában ez a finom figyelmeztetés nagyjából ezt fejezi ki: "Hát, barom! Hát, nem látod, hogy hasra esel?” Mindez azonban harag és részrehajlás nélkül hangzik el. Nincs ökölrázás, nincs alpári kilengés, vagy sátáni kacaj, csak a kifogástalan, hűvös elegancia. Ez jellemzi a kulturált békávést.
Fejét kapkodva keresi a karaktert az utas. Hol rejtezik hát ez a személyiség? Talán a hanglejtésben. De nem, még azon is messze túl. Itt van, érezzük, hogy lebeg előttünk, mégis megfoghatatlan, érinthetetlen.
Nem Rómeók kerestetnek, még csak nem is Mercutiók. Nincs idő órákat rágódni egy éjszakai légyotton. Beton, vas és villany közé szorult életünk, hát ebbe tessék beleművészkedni, ha akarsz valamit. Rudolf Péternek, úgy tűnik, sikerült. Mondata egyszer még kötelező helyzetgyakorlat lesz a főiskolán.
Miközben rázza a villamos, Kocsor arra gondol, hogy rendezne ő is egy darabot. Egy ehhez hasonló, egymondatos kábinetalakítást. Meg kéne hívni Pétert egy sörre, hátha lát benne fantáziát. Az lenne az előadás üzenete, hogy Kedves Közlekedési Vállalat! Elmész ám te a…
