Telibe kapta a szalagcímet a kurzus ingyenújságja. „Nyaral a magyar” Hirdették ölesen a betűk. „Ez jó! Ütős!” Bólintott bele a szerkesztő az éjszakába. „Ebből reggel a munkába sietők tudni fogják, hogy minden rendben.”
Kék klottgatyában indult kényelmes beszerző körútra középkorú férfiemer. A miskolci jogászlányokkal azért nem vette fel a versenyt eleganciája, de apró jelek egyértelműen mutatták, nem legalulról jött ő. Státuszt szimbolizált a lakótelepi reggelben. Olyat, amire még érdemes vigyázni.
Bár lépéseit enyhe, tekintélyteremtő csípőmozgás kísérte, szolid hasát sör hízlalta, nem protein. Nem kellett Frenkl Róbertnek lenni ahhoz, hogy megállapítsa a szembe jövő, ez a példány mentes a tápszertől.
Haj volt a fején, és nem lobozta térdét a nadrág. A boldog hetvenes évek szellemében felsőcombnál ért véget a sportcucc. Beszerző útra indult klottgagyában, mert ilyenkor szabin kisimul az arc, még azt sem bánja az ember, ha egy kis házimunka is befigyel.
Három lépés távolságból, mint a nők az arab világban követte őt a fater (más megközelítésben após). Lógó bajsza fölött sötét napszemüveg jelezte az életerőt. Ja barátom, én ismerős vagyok a lőrinci alvilágban!
De valahogy mégsem strandpapucsban csoszogott. Se ő, se a „gyerek”. Zárt cipők teli talppal, lendületesen taposták az utat. Ha perzselni még nem is perzselt, de már párolt a nap sugara és vidáman lobogott a kézben a bevásárló cetli. Mert ez egy olyan nap volt, amit érdemes elkezdeni.
„Előbb nézzük meg a csirkefarhátat!”
„Jó, hát azt mindenképp meg kell csinálni, legfeljebb megeszi a kutya.”
