Schneller (Tudományos, fantasztikus rovat)
Peti, Robi, Jóska és Zozó barátok voltak, egy iskolába jártak. Egyik nyáron arra gondoltak, keresnek maguknak valami kacagtató munkalehetőséget. Így jutottak el a Vidámparkba, és így ismerkedtek meg Schnellikével.
A végzet asszonyának talán nem nevezném Schnellikét, de tény, hogy afféle szolid démonként végigkísérte életüket. Még húsz év múltán is róla nosztalgiáztak, amikor néha összefutottak egy sör erejéig a korcsmában.
Volt némi huncut, erotikus felhang ebben a becenévben, de inkább korunk szelleme hatotta át, amire a négy fiú már igen korán, a nyolcvanas évek elején ráérzett. Konspiratív videódélutánokon izgató német játékfilmek kulcsszava volt akkoriban, hogy „schnelár”. Gyorsabban, gyorsabban.
Előbb csak a szexfilmben lett ez a jelszó, de aztán, ahogy telt az idő, egyre inkább belopózott az emberiség mindennapjaiba is a sietség. Már nem csak az ágyban, hanem az élet más szegmenseiben is felszínre bukott a kategorikus imperatívusz.
A világ hatalmas részecskegyorsító lett. Töltött parányok gyorsultak mind nagyobb energiára. A társadalom részecskéi pedig kik mások lehettek volna, mint maguk az emberek. Megvadult hadronként ütköztek jobbra-balra. Mindenfelől szívták az energiát.
Spannolták magukat, hogy tartani tudják a ritmust, hogy rövidüljenek a hullámok. Hatvannegyedeket ütött már a dobos, és ha nem bírta az alkar, lassan benyomta az automatát a gépen. Így, vagy úgy, de pörgős technó lett az andalító valcerből.
Uszkorenyije harsogta a csodadoktor, és köpönyege alól egymás után lőttek ki az interkontinentális ballisztikusok, hogy leütközzenek mindenkit, aki útjukba kerül. Fogyott a levegő, és egyre több részecske jött. Egyre jelentéktelenebbek voltak, viszont a rövid hullámoknak köszönhetően egyre nagyobb energiával rendelkeztek.
„Háá, háá!” Üvöltve vágtatott a homo energicus a vákuumban. Természetesnek tartotta a gyorsulási versenyt, úgy érezte, belsőjéből fakad. Nem is sejtette azonban, hogy kívülről hajtják.
Univerzumot képzelt magának meghódítani, piti marsutazásban gondolkodott, közben valakik ott álltak a cső mellett. Finom műszerek nézték, nagy teljesítményű számítógépek kalkulálták.
Odabenn már habzottak a szájak, dülledtek a szemek és egyenként pattantak az idegek. A számítógépek mellett meg az aktuális félistenek várták feszülten, hogy hasadjanak már ezek a jelentéktelen részecskék, és táruljon már fel a bennük rejlő még apróbb, még energikusabb világ
