Kis lak állt az óvoda kertjében, és hosszasan időzött Kocsor a kerítésnél. Éltette közben erősen a reményt, hogy az óvónő nem nézi pedofil szatírnak, és nem kiált rendőrért. Kellemetlen lett volna, mert ezúttal nem a gyermeki báj ragadta meg figyelmét, hanem a házikó.
Visszaköszönt valahonnan a forma, ahogy vágták, gyalulták, lakkozták a léceket, ahogy ujjnyi vastag csavarokkal fémvázhoz erősítették őket. Visszaköszönt az árnyas hangulat, ahogy terebélyes levélkorona résein behatol a napsugár. Csupán azért, hogy jelezze, mennyire kellemes is a hűvös, így, a nyár (éppen aktuális) legmelegebb napján.
Asztal köré ülve játszottak a lurkók, hogy ne szóródjanak szét, ne vesszenek kárba a színes kockáik. Négyen ültek körbe - inkluzíve óvónéni -, de ha ötödik jött, toltak egyet a fenekükön. Hagy férjen oda más is ehhez a kellemes naphoz, hagy kombinálja más is a legót!
Kattogtak az emlékezés vincseszterei, de Kocsor sehogy se találta a forrást. Valami volt a levegőben. Valami a múltjából, ami nem engedte tovább. Úgy érezte, neki is asztalhoz kell ülnie.
Nem spánnoljuk túl az olvasó idegeit, a korcsma volt az, ahonnan tolultak az emlékek. A kiülős kerthelyiség, ahol nintegy nyolcórányi tartózkodás után már ő is igen elmélyülten rakosgatta agya legóit. Számolgatta az asztallap évgyűrűit, simogatta a csavar fejét keresve rajta a hornyot. A végén pedig oly sokszor kívánt kezébe kalapácsot, hogy kiverje a görcsöt (egykor ág) a deszkatestből.
Oda mutatott a deja vu (dezsi), és már szemernyi kétség sem maradt benne, mi ihlette az iparművészt, amikor megalkotta ezt a csodálatos szabványt, ami azóta tán már az ISO-lajstromba is bebocsátást nyert.
Fiú babának kék ruha jár, kislánynak rózsaszín, tudja ezt minden kismama. De ha nem tudná, akkor se kapna mást az üzletben, hisz gyorsan leveszi a piac a közízlést. Kollektív tudatunkból pattannak ki a színek, a formák, a hangulatok. Lehet ingergazdag a környezet, de azért nincs mese! Az életre nevel az iskola, és nem árt, ha már az óvoda is.
