Akkora már a pangás, hogy minden kis jelnek örülünk. Reményt csepegtet belénk, ha valaki elegáns, udvarias, higiénikus, ha a sötétség tengerén felbukkanni látszik a kultúra egy-egy kis szigete.
Átállnunk persze nehéz. Megint igazodni egy új hülyeséghez? Nem, köszönjük. Toljuk csak tovább a strandpapucsot, lifeg combunkon a klottgatya, de finom utalásfélével jelezzük, hogy azért tudjuk mi jól, mi illik.
Örök témánk a kutyapiszok, sokadszor rágjuk már. Ízléses kukákat szerzett be a hatóság, hogy szeparáltan gyűljék az ürülék. Ki is szerelte őket, mint látványelemet. Díszítik a köztereket néhol, csodájukra jár mindenki, de tényleges szerepüket nem igazán töltik be.
Ahhoz hiányzik a megszokás, a rutin. Nem honosodott még meg a szar kultúrája (sem). Időre van szükség, türelemre, meg kitartó, szívós agitációra és propagandára. Kirakni néhány edényt az utcára, édeskevés.
Odébb friss papírzsebkendőn hever a kaki a fal tövében, a betonon. Energiát feccölt a gazdi, ízléses, hófehér abrosszal terített meg. Előre bekészítette a papírost, majd figyelmesen lekövette az állat mozgását, és a szükséges pillanatban gyors mozdulattal megágyazott a jövevénynek.
Aztán ott hagyta sorsára, és ment tovább. Elsodorta a mindennapok patakja, de a jelet otthagyta: Valaki külföldről, ha idetévedne, érezze már, hogy nekünk nem kell Európába mennünk, mi ott vagyunk!