Balkán, így hívjuk mi magyarok az állatot, amely bennünk lakoz. Húzódozunk magas lóról, fintorgunk még a szótól is, de közben folyvást lessük a tanítómestert, mit hogyan csinál.
Rejtvény Kocsor számára ez a késő délelőtti arc a metrón. Nem tudja eldönteni, valóban valamelyik jugoszláv államból tette át a székhelyét Budapestre, vagy csak festi magát, mint a világzenei nagyszínpad.
Kopasz fejből két oldalt szikár fogasként mered a fülrendszer, apró fülbevalók csillognak csupán. Kellően szilárd támaszt jelent a sötét napszemüvegnek. Fekete a szemüveg, és fekete az ing. Fekete, fekete, fekete karakter. Lelógó, sötét bajusz harapja hozzá a világot.
Végtelenségig kilazulva tartják a karok a magyar bulvárt. Sporthírek virítanak a lap konyuló sarkán, azt bújja mélyen a rajongó. Közben pedig igazi mediterrán elegancia próbálja kordában tartani a féktelen természetet.
Könnyű, barna szövetöltöny melegít a kánikulában. Nem élire vasalt - szó nincs erről – inkább hanyagul vállra vetett, de mégsem klottgatya. Ha már így is, úgy is csőbe húzzák, legalább nézzen ki valahogy az ember! Tudja ezt jól minden balkáni macsó.
Ilyen összkép mellett már senkit nem zavar a szellős kis szandál a lábon. Lentről integetnek a bezoknizott ujjak. „Gyere velünk Lagerfeld!” Kiabálják. „Megmutatjuk neked, merre visz az út a strandpapucstól a lakkcipőig.”
Van, ahol vasalt kendőt húz elő zakója belső zsebéből a peckes dzsigoló, felénk azonban üveges sör kandikál onnan, ez teszi fel a koronát. Gyűretlen arc tekint tisztán, tökélten néz a nap elébe. Számára ismeretlen fogalom a másnap, gyorsan regenerálódik az élet sportolója.
Lehet nyugaton kelta-mánia, hódíthatnak szerte a világon az angolszász sémák, tombolhat a globalizáció, azért még nem haltak ki teljesen a regionális minták. Végtére is, mi itt születtünk, ez a hazánk.
Behülyít a metrócső, a részecskegyorsító. Vágtat a hadron, és látszólag elveszti benn arcát az egyén. Szép lassan összemosódnak a nemzetek is, de ha jobban belenézek, még mindig gyönyörű vagy. Látom ragyogó, szép orcád.
