Tréningre ment Kocsor vasárnap ebéd után. Taj csi edzésre, mert azt ki nem hagyná semmi pénzért. Főleg most, hogy ilyen remek formába lendült.
Miközben igyekezett a csarnok felé, útközben a villamoson elkapott egy remek karaktert, amitől megmozdultak a gondolatok, és feszíteni kezdték az agyát. Ilyenkor mindig papír és ceruza után nyúl, hisz tudja már tapasztalatból, a pillanat úgy illan, tovaszáll. Még a járművön állva sikerült pár irányadó Stichpunktot lejegyeznie, de úgy gondolta, midőn leszáll, rögtön leül az első szembejövő padra, és papírra vet mindent, ami benne van.
Az utóbbi időben ritkán támadták meg a magvas gondolatok. Beköszöntött az ősz, feltekerték a részecskegyorsítót, és ő is egyik pillanatból a másikba kapott. Hiányzott az a néhány napnyi szemlélődő nyugalom, amiből a blokker meríteni tud. Most azonban úgy érezte, elmúlt az alkotói válság.
Andalgott tehát Kocsor a lakótelepi sétány felé, ahol a múltkor még voltak ép ülőhelyek. Ment kezében az irónnal, de közben ráköszönt messziről a kereskedelmi rádió plakátja:
VELED VAGYOK!
„Mi az? Ezek káritatíve nyomják?” Hökkent vissza. „Ezt meg kell nézni!” Azt hitte naiv lelke, hogy valami rászorulót kellene jótékony levonóval megtámogatni. Nem erről volt szó. Az apró betűs részből hamar kiderült, csupán önmagát építgeti a rádió.
Nem öntötte el vér az agyát, vállat vont csupán. Látott ő már ennél sokkal durvábbat is. Mégis, a fehér papír és a kézben tartott cerka olyasmit váltott ki, ami nem szokása. Firkált. Nem tegelt, annál földhözragadtabb ő. A nyolcvanas évek stílusában szimbólumokon túlmutató, konkrét üzenetet fejezett ki.
ELÉG BAJ AZ NEKEM!
Ripsz-ropsz ott volt a felírat, még mielőtt észbe kapott volna. Pillanatra meg is lepődött, de aztán elégedetten indult tovább mondván, a létezés már fél siker, és én nyomon vagyok, vagy nyomot hagyok.
(Egyébként az edzés elmaradt, mert az iskola sportnapot tartott. Az elmúlt két hétben minden foglalkozáson elmondták.)
