Tizenkét éve is elmúlt már az a szombat. Sűrű programja volt Kocsornak. Szezonnyitó mérkőzésen a Siófokot fogadták délután a Ferencváros labdarúgói az Üllői úton, majd közvetlen utána a megboldogult Budapest Sportcsarnokban került sor a jégkorongbajnoki döntő mindent eldöntő mérkőzésére.
A fagyos idő ellenére tizennyolc ezren gyűltek össze a stadionban. A kezdésre minden jegyet eladtak, a kapukat becsukták, és néhány százan kinn is rekedtek az utcán. A lefújás után pedig nyolcezren lódultak meg a BS felé, hogy ünnepeljék a bajnokcsapatot. Mit kívánhattak volna többet a hétvégére. Ez volt a program, ez volt a szórakozás, ez volt az élet.
2005 tavaszán már kicsit más volt a világ, de azért még kecsegtetett. Az EHF Kupa elődöntőjében játszott a Fradi kézilabdacsapata. Az ellenfél a székesfehérvári Cornexi volt, a győztesre pedig a Győr várt a döntőben, mert ilyen erős volt a magyar bajnokság.
Az egygólos idegenbeli győzelem akkor minden igényt kielégített, és oly nagyon elégedett volt a baráti társaság, hogy nem is akart elmenni. Úgy döntöttek, beülnek a jégkorong válogatott barátságos meccsére a helyi jégcsarnokba.
Sörözgetve dumáltak, és néha a pályára is figyelték. Élvezték a tét nélküliséget, ünnepelték a délutáni diadalt. A fehérvári pálya már akkor is rozzant volt, de legalább volt. Sóvárogva csodálta Kocsor a hangulatot. Lám, lám nem kell luxus, elég, ha csak kicsit kulturált a környezet, a sport összehozza az embereket.
Aztán szombaton az Üllői úton hiába remélte a folytatást. Csúnya affér várt rá. Néhány biztonsági őr (mellényes huligán) meg egy félrészeg szurkolótárs belekötött a lelátó aljában. Gúnyolódás és kóstolgatás, dulakodás és pofonok, majd rendőrség és bíróság. Összességében nem panaszkodhatott, mert feljelentése nyomán valamilyen szinten mindenkit elmarasztaltak… Két évvel később.
A múlt szombaton már csak utózönge volt a Ferencváros, egy halványzöld árnyalat. A hétvégét a péntek esti hangverseny uralta. 3-4000 ember élvezte három óránkeresztül a húszévente egyszer adódó lehetőséget, és még a patinás, szoc reál raktárépület egyébként visszataszító falai sem tudták agyonvágni a hangulatot.
Teljesen hatás alá került a blokker. Másnap azon gondolkozott egész délelőtt, volt-e már valaha ilyen koncerten. A konklúzió a végén valahogy mindig ugyanaz a sóhaj volt: Csak ne kéne még erre a rohadt meccsre is kimenni!
Nem várt már semmit az úgynevezett Szentélytől. Tudta mindenki jól, hogy balhé lesz. A vezérszurkoló meg is írta SMS-ben Berki Krisztián sportigazgatónak. Aztán fel is tette az internetre, de ettől még ment minden a megszokott kerékvágásban… Magyarország 2009, én így szeretlek!
A játékosok mostanában olyan nyomás alatt játszanak, mint korábban sosem, Azt, hogy egy veszélyes támadás közben a lelátóról rakéta repül a tizenhatosra, nem lehet megszokni.. Még a rutinos magyar játékosoknak sem, nemhogy azoknak az angol fiataloknak, akik úgy nőttek fel, hogy minden jó (és rossz) megmozdulásukat megtapsolja a közönség.
Közeli felvételeken remekül látszik, a feszültség, a pánik az arcokon. Tavasszal a csapat egy félidő alatt négy gólt rúgva mosta le azt a Bőcsöt, amely nagyjából hasonló játékerőt képviselt, mint a Diósgyőr, most mégis szinte megoldhatatlan feladat előtt állt a szakmai stáb.
Van-e élet a Ferencvároson túl? A sokadik világvége után, nincs már tragédia. Kocsor nem vagdossa már lelki ütőereit, csak csöndben rezignál. Mert ennek most egy időre vége van, és igen csak kérdéses, lesz-e valaha visszaút.
Elfogyott a Ferencváros, megszűnt az érzés. A romokon manipulált, bizarr antidrukkerek, megvezetett hülyegyerekek táncolnak bandákba verődve. Ez lenne hát az utolsó tangó, ez az utolsó tánc, hát táncolj, táncolj csak, Lili kommandó!
