„Mi van? Rám csukod az ajtót? Roh-hadj meg!”
Kisterpeszben állt az öregúr, ahogy Kocsor is szokott, amikor a barom taxis rádudál a zebrán. Négy csomag csipszet egyensúlyozott a bal karján, a jobbot meg 45 fokban széttárta. Na, ide lőj, ha mersz! Védtelenségével provokált a jámbor kekec.
Mindezt a vágányok közt. Legalább is abból a szögből, ahol a piros lámpa fényénél hezitáló blokker helyezkedett, úgy tűnt. Úgy tűnt, hogy a meglóduló villamosszörny kíméletlenül eltapossa majd a nyugdíjastársadalmat.
Kiderült azonban, hogy a szerelvény érintés nélkül elfér a bácsi mellett. Optikai csalódásról volt csupán szó, elmaradt a vérfürdő, a szomjas leszámolás. Ezúttal nem kínált akciófilmet a nagyvárosi aszfalt.
A kisebb alkotói válsággal küzdő Kocsorban azonban megmozdult valami. Roh-hadj meg! Roh-hadj meg. Csak ezt ismételgette, midőn maga is villamosra szállt. Ezzel a kis életdarabkával már lehet valamit kezdeni a szép irodalomban.
Szépnek semmiképp nem nevezte volna a lányt, akivel szemben leült, pedig ez mindig fontos szempont, ha a városi közlekedést használja az ember. Mégiscsak át kell hidalni valamivel azt a sűrű unalmat, azt a csattogó monotóniát! Ennek a csajnak azonban boci arca volt, és vékonyan lógott homlokára szőke, egyenes haja.
Ráadásul a pasi témát csócsálta a telefonba. Épp abban a stílusban, amitől férfiembernek feláll a szőr a hátán, és amitől még az ígéretesnek induló kirándulások is megfeneklenek. Mert igazi toleranciapróba az, amikor reggel fél hétkor a legutóbbi szakítás részletei ébresztenek a szomszéd sátorból, vagy amikor a négyes kajakban az évfolyamban kínlódó fiúk sajátos jellemrajza hasítja a végtelennek tűnő délután csobogását.
A körúti villamos forgatagában azért már nem volt ennyire velőtrázó az élmény. Nem dobálta prüszkölve fejét Kocsor, legfeljebb nosztalgikus mosolyt csalt elő. Végzetes vonzerő viszont sehogy sem áradt a lányból. Sápadt, hétköznapi volt az egyéniség, se Kovi, se Csernus Doktor nem vesződött volna soká.
„Én rájöttem, neked az a bajod, hogy a sok félbarom után, most egy aranyos, intelligens sráccal jöttél össze.”
Ezek a beszélgetések sosem zárulnak le. Akár tízperces szünet után is bármikor felvehető újra a fonal. Az átszállás nyomasztó kényszere most mégis megálljt parancsolt, és ez a végszó igazán remekre sikerült.
Nem tudni, a járműjavítói zsargonban kalaptartónak hívják-e azt a padkát, amely a kombi ülései mellett azt az irgalmatlan teret tölti be, de ezúttal egy hatalmas fejfedő borította, és teljesen rendeltetésszerűnek tűnt a használat. Ezt a kalapot vette magára a lány, hogy felkészüljön a leszállásra.
Milic Vukasinovicnak van ilyen kalapja.Milic Vukasinovic a néhai Bijelo Dugme egyik dobosa Szarajevóból, és szinte védjegyévé vált ez a széles karima. Boci egész a szemébe csapta. Elől szinte teljesen leárnyékolta arcát, hátul viszont szabaddá tette tarkóját.
Nyolc-, tízmilliméteres, erős szőrszálak fedték a bőrt. Szorosan összebújva, de mégis egyenként bolyholtak egymásra, mintha egy Euro 2000 pótpárnán lennénk. Kocsor – ha alkalma nyílt - mindig szívesen szöszölt az ilyen tarkón, most is rögtön rázoommolt kamerája.
Lám, lám, nem csak a vetkőzés, az öltözés is lehet izgató! A kalap sejtelme igazi XXI. századi dívát varázsolt a tömegben határozott léptekkel szlalomozó Bociból. Egyáltalán nem bánta Kocsor, hogy lerázta Kovit és Csernust. Elindul fürgén a lába, ballagott a kislány után. Már csak azért is, mert mindketten a metróba tartottak.
Nem csak az erotikáról volt itt szó, az egész karaktert követte ő. Látott benne fantáziát. Tisztes távolból figyelt, mint a profi ügynökök. A peroni dulakodásban igen nehéz ez a műfaj, hisz könnyen szem elől téveszthetjük a célszemélyt. Neki azonban volt már rutinja.
Tolta magát a szerelvénybe a tőle telhető erőszakossággal, de az ajtók már záródtak is, és keményen befogták divatos hátizsákját. Lépett volna tovább, mindenkinek ez volt az érdeke, de sehogy se ment. Általában egyetlen rántással ki lehet ilyenkor szabadítani magunkat, de most hiába szálltak be az utastársak is, nem volt az az erő, ami megmentette volna a gumírozott fogak közül.
Mindig is szeretett volna ő fennakadást előidézni a híresen gördülékeny budapesti tömegközlekedésben, de most épp ez hiányzott a legkevésbé. A szerelvény állt, a tömeg gomolygott, és ebben a jellegzetes nagyvárosi miliőben elveszett a lány. Elveszett, ahogy a szép dolgok múlnak általában, és rögtön magával vitte Kocsor írókáját is.
Pedig oly sok mindent kínált volna még az a néhány megálló Az arcot ugyan már elrejtette a kalap, azt hiába fürkészte volna. De a kezét még meg se nézte igazán. A cipőjére is kíváncsi lett volna, talán egyenesen csizmát viselt így november végén. Lehet, elővett volna egy könyvet,.. a Protestáns etikát és a kapitalizmus szellemét… vagy esetleg a Henri Portert… vagy fülébe dugta volna a drótot. Ő biztos nem az a fajta, aki csak úgy bambán néz bele a sötét alagútba.
Rejlett-e valóban bűvölő szépség a jól megválasztott imázs mögött, elhamarkodott volt-e legyinteni mindjárt első ránézésre, soha nem derült ki. Illant, tovaszállt a pillanat. Csonka maradt a portré, lezáratlan az áffér. Az ígéretes szellemi kokettálásból nem születtek költői képek, csak egy bosszús indulati kitörés került a noteszbe.
„Roh-hadj meg!”
