Furcsa dolog ez a turizmus. Beleveti magát a vándor az erdőbe. A makkosba, a fenyvesbe, és várja, hogy mi tárul elé, hogyan jön sűrűre tisztás, lejtőre kaptató. Mindig csak fák és ösvények, ennyi a tapasztalás ebben a műfajban csupán, mégis, sehol a monotónia. Sosem jön újra ugyanaz a táj.
Szárligetre készült Kocsor, mégis Óbarokon kötött ki. Gonosz tréfát űz néha a rejtekadó erdő a túrázóval. Főleg, ha kezdő még. Nem messze a Liponya dűlőtől kúszik az erdei út. Ott halad el az Országos Kéktúra útvonala. Már többször nekifutott ő, hogy megkeresse, de sose találta. Pedig lassan úgy érzi, végignézte az összes fatörzset tízkilométeres körzetben.
Ezúttal is csillant a szeme, midőn piros háztetőket pillantott meg a fennsíkról. Ez csak Szárliget lehet, és ott a vasútállomáson végre elkaphatja a fonalat, hisz onnan indul az egyik szakasz. Annál nagyobb volt a csalódottság, amikor a sáros hegyoldalon ereszkedvén egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Óbarokra visz a séta.
Óbarok nyolcszáz lakosú kis falu az M1-es autópálya két oldalán. Amikor ez a sztrádaszakasz épült, az önkormányzatiságnak még híre-hamva nem volt nálunk, így gond nélkül kettévágták a települést. Kárpótlásul kaptak ugyan zajvédő falat, ötven méter nyersbetont, de attól még azóta is folyamatos gumisurrogásban élnek.
Nem úgy nézett ki, mintha dőzsölne a falu. Mindenhol hiányzott valami. Néhol járda, néhol vakolat, másutt kerítés. Enyhe Dogville illat terjengett a levegőben, de mégiscsak mutatkoztak az élet jelei is. Az újabb idők szellemében nyírták a füvet, és egységes fatáblák mutatták az utcák nevét. Ha a járda és a kerítés, nem is volt jellemző, néhol szépen meszelt terméskövek jelezték a kocsibejárót.
A faluszéli buszmegállóban remek üzleti érzékkel sörözőt üzemeltettek. Külön neve nem volt, csak a sörgyár emblémája csillogott. Bár az apró betűs részben fel volt tüntetve a tulajdonos, jelentősége nem volt, úgyis tudta mindenki a faluban, melyik helyről van szó. Farácsos tornácon ötvenes asszony cigerettázott, mintha ráérő személyzetről lenne szó. Belépve azonban rögtön szembe találta magát Kocsor az igazi személyzettel, egy ötvenes asszonnyal.
Vendég kettő tartózkodott a boltban. Az egyik gyakorlatilag józan volt, legfeljebb a második sörénél tarthatott. Tréfás stílusban próbált borravalót csúsztatni, de az asszony nehezen vette a lapot. Unottan tolta a visszajárót. Érezhető volt, nem a felhőtlen hahotázás jegyében fogant ez a szombat délután.
A másik vendég már előrehaladottabb állapotban volt. Percekig fixírozta az érkezőt, de sehogy sem sikerült beazonosítania. Ettől kicsit el is bizonytalanodott, és elemezni kezdett bizonyos hatásmechanizmusokat, de végül kikérte a következő italát is.
„Kár, hogy nincs itt Kozmo, mert ő nagyon szokta élvezni az ilyen helyzeteket.” Gondolta Kocsor, miközben félliteres kólájával helyet foglalt a külső helyiségben. Gyakran előfordult, hogy szociológiai indíttatással betértek egy eldugott kocsmába. Véletlenszerűek voltak ezek a merítések, mégis igen mély nyomokat hagytak bennük a látogatások.
Kozmo azonban mostanában Franciaországban sanyargott, Kocsor pedig a kemény Boszniába repült gondolatban. Csak elképzelte. Menni se kellett, mégis ott volt abban a bizarr falusi kocsmában, ahol Tifa részegeskedik „Szerelmi bánat!” felkiáltással a Bijelo Dugme egyik híres klipjében.
Pedig teljesen más volt ez az újbaroki krimó. Mosott, vasalt kockás abrosz terített minden asztalt kulturáltan. Csillogó, fehér járólapokon jöhetett, aki erre járt, és a falon hetvenes évekbeli lambéria fokozta a szoc reál otthon melegét. Tette mindezt olyan nagy sikerrel, hogy még a plafondra is jutott belőle.
Mégis, a hely megfoghatatlan szelleme ezt a balkáni emlékképet hívta elő a blokker vincseszteréről. Talán a sztráda menti eldugottság tette, talán a szálkás arcok miatt volt így, de biztos rásegített a Dupla Kávé is, ami a tévéből üvöltött. Az ízléses dallam mélyen, mint a cigifüst bekúszott a lambéria deszkái közé.
Minden ház oldalán ki volt téve a tányér, több tucat adó közül lehetett tehát kiemelni ezt az imázsteremtő ismétlőcsatornát. Valami Koós féle show ment, legalább tízéves adás. Kocsor már nem is emlékezett rá, hogy volt ilyen. Néhány adást érhetett csak meg.
Időnként elcsukló hangon egyszerű mondatokkal konferált a műsorvezető. A tévénéző meg feltételes reflexből nyúlt a korsó után, ahányszor csak megjelent a képernyőn. Hiába azonban a népszerű énekes diszkrét bája, ezen a piacon is farkasok a törvények. Tartósan - Fásy Ádámot leszámítva - legfeljebb Lajcsi tudott talpon maradni.
Időnként azért Koósnak is voltak nagy dobásai. Ezt a műsort például a Dupla Kávét követő AD Stúdió koronázta meg. Hét év után (!) játszottak újra eredeti felállásban. Igen… Ezek voltak a nagy pillanatok a show businessben.
„Ha akarod ezerszer mondom el.” Szólt a refrén. Olyan nagyon nem hökkentette meg Kocsort, egy idő után azonban rájött, hogy komolyan gondolják. Mintha beragadt volna a CD, úgy nyekergett Auguszt Bário, és ez volt az a pillanat, amikor az utazó úgy érezte, most már lassan jönnie kell a busznak. Kisétált hát a kocsmából.
Az ötvenes asszony még mindig ott állt a tornácon, mintha gondos gazda tartaná szemét a jószágon. Balkáni arccal nézett Kocsor után. Ez volt az utolsó kép, ezt vitte magával a vándor Tatabánya irányába.
