Amikor beköszöntött a XXI. század, a fulladás évei jöttek el. A melegedő föld leizzadta magáról a havat és a jeget, és megállíthatatlan, kezelhetetlen áradások törtek az emberiségre. De nem csak a természet áradt ám, hanem a benne élő emberek közössége is. A felépített, mesterséges világ egyik legálnokabb terméke, az információ készült elsodorni, tönkretenni mindent.
Ezt a kegyetlen kihívást is maga gerjesztette a társadalom, ahogy a természet jelenségeit is. Csak amikor már késő volt, akkor ismerte fel a hebehurgya habzsolás következményeit. Nem rögtön szökött ugyanis az ár. Szép alattomosan, észrevétlenül kezdett ömleni a szó.
Mintha eső kopogtatott volna fejeken. Először csak apránként a búbon, aztán egyre sűrűbben és egyre keményebben verte az arcot is. Összeolvadtak a cseppek, és már patakban csörgedeztek. A vízhozam meg csak nőtt. Szamossá dagad a Kis-Szamos, majd Tiszává, aztán a Duna méltóságos tömege tolt tovább mindent, hogy tengerré, óceánná dagadjanak a tények és a hazugságok.
Hullámokban támadt az információ, a szociális Cunami. A legváratlanabb helyen és időben, és - slendrián vagy jó teremtő - azokat sújtotta először, akik a legkevésbé tehettek róla. Az egyedek különbözőképpen reagáltak. Sok esélyük nem volt, de azért néhányan próbálták egyénileg kivédeni a globális csapást. Ösztönözte őket az élet.
Ezek közé tartozott Kocsor is. Vizionálta ő a katasztrófát már viszonylag hamar, és közben művész mellett már tudósnak is képzelte magát. Korán abortált szociológusként hivatásának érezte a téma behatóbb vizsgálatát, hisz kell olyan is az emberiségbe, aki analizál, aki megoldásokat mutat fel. Havas tanár úr is megmondta neki, hogy „maga ilyen elemző típus lesz.”
Zakatol az agy, úgy igyekszik, ha záporoznak az adatok, a képek, az impulzusok, de hiába. Nincs esélye mindent feldolgozni. Szűrőre van szükség, mert az az ember barátja! Erre jött ő rá, és rögtön óvni is kezdte boxát a kéretlen üzenetektől. Ahogy azonban jobban körülnézett a világban, azt látta maga körül, hogy minden és mindenki szűr, az élet egy hatalmas filter.
Szűrőt lehet tudatosan is szerkeszteni, csak az a kérdés, milyen legyen a kódolása, milyen elv alapján szelektáljon. Idővel mégis nyilvánvalóvá lett számára, hogy léteznek természetes védőrendszerek. Ha a testnek van immunrendszere, a szellemnek is kell, hogy legyen valami hasonló.
Nem egyforma ereje van minden szónak, nem jut el minden üzenet agyunk legmélyére. Sőt, ahogy a spermák közül is csak egy lehet győztes, és az is csak néhanapján, az éterben tolongva brusztoló jelentéstartalmak közül is csak az rázhat velőt, az borzongathat hátat, amelyik kellően erős és állóképes. Amelyik csak céltalanul szitál, és megelégszik a létezéssel, az menthetetlenül elhal. Ahol pedig szűrő dolgozik, ott bizony úgy hullnak az információk, mint a legyek.
Kábé ez volt az ő kutatási területe. Tervezte, hogy az eredményeket majd megírja még pontosabban is, de induktív módszerrel dolgozott, ahogy azt ilyenkor kell, és a nagy igazságok még várattak magukra. Egyelőre csak az empirikus tapasztalatokat gyűjtötte.
Háromhetes udvariassági látogatást tett Kozmo Magyarországon. Ebbe az intervallumba több szórakozás is belefért. Így például a hagyományos szilveszteri ügetés a néhány éve kiszidolozott Kincsem Parkban. Már kora délután kinn voltak a pályán, és a hármas befutók mellékzöngéjeként Kocsornak kapcsolatba kellett lépnie Kozmo vendégművészként fellépő francia barátjával, Maxival.
A nagy kunszt az volt ebben, hogy nem voltak közös szavaik. Egymás nyelvét nem értették (Annak, hogy zsötem igen rossz mellékíze lett volna ebben a napszakban.), az angolt meg mindketten igen hiányosan bírták. Kocsor beszédben volt erősebb, Maxi szövegértésben.
A hóhért akasztották, hisz nyelvtanárként komoly lelki terrort kifejtve követelte meg tanítványaitól, hogy ha németek is részt vesznek az üzleti vacsorán, szigorúan mellőzzék az angolt. Hát, most neki kellett idegen vizeken eveznie. Szerencsére szerzett már korábban hasonló tapasztalatokat a Szír holdudvarában, és minél többször vállalta az ilyesfajta kommunikáció nehézségeit, annál kevesebb volt a veríték a párbeszédekben.
Lefelé ment már, mire hazaindultak. Tapodták az aszfaltot a pálya körül és káprázatos panorámát tárt eléjük a fényben megfürdő Hippodrom. Ömlöttek a hideg, sárga luxok a reflektorokból, és kiemelték a pálya felett megülő vékony ködréteget. Kilógtak a lólábak alul, meg fejek bukkantak időnként fenn, de különben csak az opál homálylott olyan másfél-, kétméteres csíkban a mező felett. Közben pedig lassan sötétre váltott a verőfény.
Kattogtatott Maxi a digitálissal. Érezhette a pillanat ízét, de az ilyen helyzetekben Kocsor mindig szerette érvényesíteni saját véleményét. A fényképnek nem volt lelke, és egyébként is úgy találta, beszélgetőtársai nem tudnak úgy árnyalni, nem adnak olyan sajátos zamatot a szavaknak, mint ő.
Anyanyelvén nagy rutinja volt már. Könnyen eresztett el virtuóz gondolatfutamokat. Mindig tartott viszont attól, hogy töredékes angoltudása nemzetközi kontextusban erősen letompítja ragyogó egyéniségét.
Ezen a koraestén azonban jelentősen megerősödött önbizalma. Egy 3-4 másodpercig tartó villanásnak köszönhette ezt, és annak a remekül összenyalábolt mondatcsokornak, amellyel sikerült összefoglalni, és szélesebb összefüggésbe helyeznie a pazar látványt.
„What a symbol! Horses in fog, Hungary in fog.”
Így szólt ő, és kinyílt a világ a jól elhelyezett fejtegetéstől. Nem kellett hozzá fejedelmi kincstár sem nyelvi jelekből. Segített a hippodrom hangulata, az év végi este, a kőbányai ugar szépsége. Kocsor előadói képességei is kellettek persze. Lenyűgöző volt, ahogy körbelengette jobb karját a horizonton, bizsergette a csí ujjai hegyét. És ezt az egészet körülölelte, magához szorította a magyar valóság, meg a divatos transzglobál hangulat.
Rögtön látszott, hogy kísérői egy ritmusba kerültek vele. Tükröződött az értelem arcukon. Kozmo hátradöntötte öblös felsőtestét a felszabadult kacagástól, és meg sem fordult fejében, hogy pótfordításra lenne szükség, hisz Maxi rögtön kérdezősködni kezdett a köd jellegéről. Szavak híján is egymásra talált tehát francia és magyar. Érezték egymás gondolatait a jelek áradatában, konvencionális eszközök hiányában is.
Szent István még azt mondta Asztrik érseknek, amikor az koronát akart hozni: Értem szavad! Hát, mostanra a sok szűrő kibaszta a szavakat a hóra. Legalábbis a szükségteleneket. Más impulzusokat keresett helyettük, mert a részecskegyorsítóban siettette a megértés kényszere.
Mennyi apró jel, mennyi benyomás. Megaimpresszionizmus, amely egyre inkább mellőzi a verbalitást. Csak térden állhat a szó! Roppant elégedett volt Kocsor magával és a világ rendjével. Azzal, ahogy alkalmazkodott a körülményekhez, ahogy kezelni tudta az információs tébolyt. Jól funkcionált tehát az immun. Látszott, nincs elveszve ebben a barátságtalan közegben sem. Állt Buda még.
