Hatszor is vizsgázott tanulmányai során Kocsor pszichológiából. Muszáj volt. Enélkül nem adtak tanári diplomát, de nem érezte ő soha, hogy terhére lenne a dolog. Ha jeles osztályzatot nem is szerzett belőle, élettapasztalatot annál inkább, és ő mindig is hitt benne, hogy a sok passzív tudásnak egyszer még hasznát veszi az életben. Legfeljebb arra nem gondolt, hogy mindezt Blokkerként teszi majd.
Külön tétel volt egyik alkalommal a pszichó-betegség. Mert az a szakma se könnyű ám! Afféle lelki szemetesláda szerepébe kényszerül minden pszichológus (pláne pszichiáter), és ha túl erős benne a hivatástudat, a magánéletben sem tud szabadulni a páciens problémáitól, maga is lelki beteggé válik. Bizony, olyan rohadt a helyzet, hogy a témának könyvtrányi szakirodalma van.
Nem a pszichológusé azonban az egyetlen szakma, amely beárnyékolja a polgári hétköznapokat. Kocsor például többször megfigyelte magán, hogy mindennapi társalgás közben is rávezető kérdéseket tesz föl beszélgetőpartnerének. Körülírja a dolgokat, ahelyett, hogy egyenes válaszokat adna. Mintha németórán lenne. Az a csoda, hogy eddig még senki nem vágta szájba.
Lehet kemény vizuálisan az ember, töltheti akár egész életét a munkásőrség-magyar gárda tengelyen, belső rugóitól nem tud szabadulni. Hajtja a vér, az örökölt vér, Ezt érezte a Blokker azon az ötvenes városőr házaspáron, amely szombat reggel buszozott bele a külvárosi ingerek felhőjébe.
Lapjával állt férj és feleség a langyos, pihenőnapi csúcsban. Szoliból jött éppen az asszony. No, ne szoláriumra tessen gondolni! Inkább szolgálatra, akkor járunk közelebb a valósághoz. Pataky Attila, a pestlőrinci polgárőrség tiszteletbeli tagja használta először ezt a terminust sziporkázó pillanatában egy Tompa utcai szálloda halljában.
Sajtótájékoztatás volt, és a kitűnő rocker azon heherészett, hogy akkor neki most polgárőrként biztos mennie kell majd szoliba. Nem volt szüksége Kocsornak sok időre, épp csak 6-8 évre, hogy leessen a poén, de attól a repiebédet még ott helyben betolta.
Fáradtan kandikált tehát a nő arca a frissen rikító neonmellényből, mellette pedig nehéz sporttáskával közlekedett a férj. Ez volt az ő szokása, habár sarkallta folyamatosan életmódváltásra élete párja. Ezen a szombaton is ez képezte a meghitt, családi beszélgetés tárgyát, de hiába. Szánakozva mentegetőzött ugyan az ember, mit valami dohányos, ha a leszokás kerül szóba, de közben lábainál ott hevert az aktuális csomag.
Szót követett szó a hétvége hajnalán, mégis csendben csörgedett tovább a hétköznapok patakja. Nem volt ott viszály, épp zsörtölődtek csak egymáshoz. Az ilyen bensőséges pillanatokban születnek azonban a legnagyobb igazságok, hovatovább szakmai ars poeticák.
„Már kisebb táskával járok, de mindig beleteszek egy-két féltéglát.”
Sodródunk a tömeggel ellazulva fáradtan, néhanap elegyedünk is talán, de annyira mélyen sosincs időnk egymásba mászni, hogy ráérezzünk, mi lakik mélyen a szívedben. Ilyen illanások szolgálnak csak arra, hogy kicsapódjon lelkünk. Meg persze dalaink, a népi kultúra! Abban is megjelenik a mi kollektív tudatunk. Meg ami alatta van…
Nevünk az Ifjú Gárda, kegyelmet nem adunk! Ezt fújta Kocsor nyomás alatt, midőn még nebuló volt. Énekórán, este hatkor, délutános műszakban. Elsöpört mindent akkoriban a forradalmi ifjúság hevülete. Negyvenen túl már szolidan, némi iróniával dúdolja ő, ha szépülő városközpontban ácsorog megrázó buszozás után.
Sokkal szimpatikusabb neki az új idők slágere. Az, hogy a polgárőrség nagyon vigyáz. Érzi ő különbséget, a finom kis distinkciót. Hajaj! Tudja tapasztalatból, mennyire fogyasztóbarát ez a XXI századi hitvallás, de valahogy mégis nyomja őt. Legbelül ott nehezednek azok a közép-európa féltéglák.
