Kicsit felengedett a hétvégén. No, nem minden! Épp csak a hőmérséklet. Izzadt a nyak sál alatt, kigombolt a téli kabát, és kinn a Blahán is megolvadt a jégpáncél. Hiába volt azonban langy a levegőben, repeszthetetlen tömbök szorították továbbra is az együttműködés, az összetartozás vágyát, a demokrácia kis köreit.
Pocsolyás, avagy az alkotmányozás margójára
2011.03.06. 11:16 Kocsor Blokk
Mivel azonban hétvégére általában a járműforgalom is csendesül, szinte a béke szigetének érezte Kocsor a belvárosi aszfaltot szombat délelőtt. Pihegve szedellőzött mind, ki polgár. Pillanatra úgy érezték, fújhatnak végre. Nem vág oda metszőn a zima, nem pattan kemény jégfalon a szó, ha ki akarják nyitni szájukat. Bízott a köz, hogy elmúltak immár a leugatás évei, hisz konzultációval köszöntött a politikai tavasz.
Galambok is lakták a teret. A béke jegyében, mert annak a szimbólumai ők. Mint emberforma állatok, úgy éltek ők itt az állatforma emberek oldalvizén. Szerves részei voltak az urbán mocsoknak, nem verték ki őket a szobából. Dehogy verték, dehogy verték! Mint a választópolgárt etették.
Szép, mondhatni nemes dolog a háziasítás, de azért az állat az állat marad. Egészséges ösztönök vezérlik. Nem véletlenül mondta a kiképző bázis parancsnoka Kocsoréknak az első eltáv előtt a kies Adyligeten, hogy mindenki annyit igyon otthon, mint az állat, mert az mindig tudja, mi a jó neki.
A nagyvárosi galambok is hamar ráéreztek. Elsőre azt hitte a Blokker, hogy megvadultak, pedig csak a vizet keresték. Izgatottan szökdécseltek csontos lábaikon, mert tudták, itt az ideje a tisztálkodásnak. Siettek a környék egyetlen felolvadt tócsája felé. Talán még boldogok is voltak egy pillanatra,.
Mint Pamela Ewing (Barnes), amikor egy rossz álom után meglátja Bobbyt a zuhany alatt, úgy vetették magukat a vízbe. Önfeledten hagyták, hogy minden porcikájukat átlögybölje a folyadék. Rázni is próbálták tollukat felszabadultan, de valami nem stimmelt. És ehhez már kevés volt az állati elme.
Ide Kocsor kellett - aki mellettük állt - hogy átlássa a helyzetet. Csorgott, fröcskölt róluk a fekete sár, mert vastag porréteg ülepedett mélyen a víz alatt. Ott volt az már korábban is, mielőtt megmerevedtek az álláspontok, de most újra szembesülni kellett vele. Így aztán, kicsit félrement ez a megtisztulás. Ettől lett igazán magyar ez az idill.
De tovább kell lépni, minden hangulat elillan egyszer. Így történt ez most is. Stohl András szívós szája egyetlen rándulásával kétségbe vonta Szandika jogát a hisztihez, a kamera meg végigpásztázott a horizonton. Az élesebb szeműek a háttérben még láthattak néhány másféle madarat is. Messze világlott tolluk kékje, épp költöztek. Húztak, mint a vadlibák. Melegebb éghajlatra, ahova küldtük őket.
1 komment
Címkék: magyarország rendszerváltás jég urbán dzsungel nemzeti konzultáció a szabadság kék madara a demokrácia kis körei
A bejegyzés trackback címe:
https://kocsor.blog.hu/api/trackback/id/tr802714664
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
catius 2012.12.16. 00:35:31
A szabadság kék madara.
A szobádba benéztem, a ruhád ott feküdt a széken, az ágyad bevetve szépen, üres volt.Elmentem hogy megkeresselek,hogy haza vezesselek, világított a Hold.Nem voltál kint a mezőn, pedig szerettél járni a legelőn. Minden virág halott volt.Mégsem akartam rájuk lépni,kedvem lett volna velük beszélni.A Hold magasról világított.
Tántorogva bandukoltam, az egyik fáról kuvikkoltam. Az éjszaka homlokán redő volt.Egy egér szaladt át előttem, egy kicsit meglepődtem. A fejét is megsímogattam.A kutyák felváltva ugattak, egymásnak híreket tudattak. A szegény bolondok.A hátsó udvarban róka sunyit, nem is olyan bolondok itt.
Képükben hazajáró koboldok.Aztán már elfelejtettem, hová és miért mentem.
Tátog az éjszaka.Harsog az éjszaka hangtalan nesze.A sötétben megvillan a kuvik szeme. Mindkettőnk végtelen szeme.A bagoly nem akarja, röptében még az egeret elkapja. Az előbb még én símogattam.Aztán az udvarba értem, a Hold még világított szépen.Lassú köd kószálja lépteim.Szellem hangon gágog az udvar,a ravasz lompos még talán itt van. A kutyák megnyugodtak valótlan képein.Zavaros aggyal az ajtó előtt állok, és egy gondolatra várok.Talán be kellene mennem.A vállam fölött hátra nézek, a róka gondolkozva reám nézett.
A Hold csinálta püspök süvegben.Darabos sötétben sikít a vágyam, odabent megvetve áll az ágyam. A lágy asszonyi melegben.A róka némán vicsorog a Holdra,ma otthon maradhattál volna.És megharapja jól.Behuzom csendesen az ajtót, valami motoszkálást hallok. Az ágy alól.Onnan mászol elő, Te kis semmirekellő. Nyelvet öltesz rám.Aztán egymás mellé fekszünk, időtlen időkig ölelkezünk szép arám.
A szobádba benéztem, a ruhád ott feküdt a széken, az ágyad bevetve szépen, üres volt.Elmentem hogy megkeresselek,hogy haza vezesselek, világított a Hold.Nem voltál kint a mezőn, pedig szerettél járni a legelőn. Minden virág halott volt.Mégsem akartam rájuk lépni,kedvem lett volna velük beszélni.A Hold magasról világított.
Tántorogva bandukoltam, az egyik fáról kuvikkoltam. Az éjszaka homlokán redő volt.Egy egér szaladt át előttem, egy kicsit meglepődtem. A fejét is megsímogattam.A kutyák felváltva ugattak, egymásnak híreket tudattak. A szegény bolondok.A hátsó udvarban róka sunyit, nem is olyan bolondok itt.
Képükben hazajáró koboldok.Aztán már elfelejtettem, hová és miért mentem.
Tátog az éjszaka.Harsog az éjszaka hangtalan nesze.A sötétben megvillan a kuvik szeme. Mindkettőnk végtelen szeme.A bagoly nem akarja, röptében még az egeret elkapja. Az előbb még én símogattam.Aztán az udvarba értem, a Hold még világított szépen.Lassú köd kószálja lépteim.Szellem hangon gágog az udvar,a ravasz lompos még talán itt van. A kutyák megnyugodtak valótlan képein.Zavaros aggyal az ajtó előtt állok, és egy gondolatra várok.Talán be kellene mennem.A vállam fölött hátra nézek, a róka gondolkozva reám nézett.
A Hold csinálta püspök süvegben.Darabos sötétben sikít a vágyam, odabent megvetve áll az ágyam. A lágy asszonyi melegben.A róka némán vicsorog a Holdra,ma otthon maradhattál volna.És megharapja jól.Behuzom csendesen az ajtót, valami motoszkálást hallok. Az ágy alól.Onnan mászol elő, Te kis semmirekellő. Nyelvet öltesz rám.Aztán egymás mellé fekszünk, időtlen időkig ölelkezünk szép arám.