Az én városom
2008-07-16
Fellegzett, és Kocsor úgy érezte, most végre megkeresheti a város szívét. Talán rájöhet, honnan ered ez az egész felhajtás. Mert a Mircik a plázában, a teraszok a Rádayban, a Pecsa, a Müpa, a Millenáris mind csak a felszín. Lenni kell valami spiritusznak, ami azt mondatja velünk: Hát gyerekek… Ez olyan rossz, hogy nem lehet itt hagyni!
Ha vihar támadt, mindig emelkedett hangulat fogta meg. A menny dörgése lekapcsolta körülötte a szir-szar impulzusokat. Kifelé behaltak a látóidegek, és ahogy az égszínkék szürkült feketébe, úgy ereszkedett hályog lelki szemei elé.
Tudta, kívánhatják akár a legbájosabb szűzek, neki ma már nem lesz szép a napja. Mégis, olyan lényeget sejtetett a levegőben, amit máskor megszűr az organizmus. Úgy érezte, szívni kezdi magába a nagyváros, mint a vidékről felkerült kamaszlányt.
Letért a sugárútról, ahol mindig elöntötte az a szép, színes kavalkád. Letért, hogy szűnjön az inger, és nekivágott. Kanyar kanyart követett, és ő lassan szivárgott a metropolisz bőre alá, mint a tesztanyag az allergiás vizsgálaton. Egyre másra zárultak a pórusok. Fogytak a menekülő utak, reteszeltek a vészkijáratok.
Félt a találkozástól, mégis várta. Már régóta szerette volna, hogy ott álljanak szemben egymással. Amolyan „Na, mi van, baszd meg?” hangulatban. Csak ketten. Ő és az urbanizáció.
A kódot nem ismerte, de nem is kellett. Adta magát. Klimpíroztak az ujjbegyek a szenzoros tasztatúrán, és egyszer csak zizegni kezdett a fémlemezke a zárban. Valami csapódott a háta mögött. Talán az utolsó pórus, de már nem volt jelentőssége.
Csönd lett, és szinte mind lekoptak a színek. Eltűntek az utolsó előtti pásztellig. Sugárban csorgott a lé, borult az ég, az udvarban pedig haránt sorakoztatott, sárga kockakövek adtak valami földön túli hangulatot az esőnek. Csak egy másfél négyzetnyi nyersbeton pótlás jelezte, itt soha semmi nem lesz teljes, még az apokalipszis sem.
A piszkosszürke falra nézett, és, bár tartott a pillanattól, nem lepte meg, hogy face to face. Éppen szemmagasságból szúrt vissza az ellen. Nem csinált cirkuszt, nem fenyegetett, nem ordítozta tele az udvart, csak hallgatott.
Néma volt a fekete urna a patyolat lapon, és a puha, de ellentmondást nem tűrő ólomöntetek is keményen parancsolták a csendet.
„Antal halálozott, kérem szépen! Fájdalom. Szórás köztemetőben majd. (Nem kell beszarni, nem zsidó!) Meghasad a szív!”
Azt hiszem, értem. Gondolta magában Kocsor. Felismerés volt ez inkább, mint döbbenet, de a gyász híre még jó darabig fogva tartotta.
Hirtelen múlt azonban az isten haragja, a sárga sugarak már bontakoztak a gomolyból. Nem volt semmi, ami marasztalta volna. Elindult hát vissza a városba, hisz várta már a metró.
