Egyszer a metrón együtt utazott Kocsor a rendszerváltással. Már régóta szeretett volna találkozni vele. Úgy érezte, lenne mit megbeszélniük. Mégis, amikor ott álltak egymással szemben, füstbe ment terv maradt csupán a nagy beolvasás.
Valójában nem öltött testet a személyiségformáló gondolat, nem volt szokása ez. Csak lebegett ott a részecskegyorsító alagútjában. Addig szitáltak a finom atomdarabkák a levegőben, amíg össze nem álltak, amíg ki nem bontakozott belőlük a délibáb.
Nem mondtak egymásnak semmit, ő és a blokker. Azt a fata morganát még nem találták fel, amelyik beszél, de nem is kellett semmiféle kommunikáció. Egyszerűen csak érezték egymást.
Forrón petyhüdt volt a vasárnap délután, rohadt le a gatya a testekről. Alig bírtak magukkal az emberek. „Ez még nem az apokalipszis, de hogy a földön túlról vernek minket, az tutti. Elfeledkeztek rólunk, szegény magyarokrul.” Erre gondoltak ők, miközben aléltan dobták szét végtagjaikat a köbánya-kspesti sivatagban, és várták, hogy beinduljon a gépezet. Bár 2008-at írtunk, még mindig tikkadtan legelésztek a 89-es szöcskenyájak.
Ventillálni próbáltak az utasok a maguk módján, mert úgy kell minden légáramlat kánikula idején, mint a falat kenyér. Fiatal lány BKV-bérletét riszálta lassított felvételen arca előtt. Szerényen gerjesztett a felület, nem tájfun volt, ami keletkezett, de még csak nem is passzát. Könnyű pihék alkottak látens bajuszkát a lány ajka fölött, de még azok se lebbentek, nemhogy a Taft befésült fürtjei.
Egykorú férfiember ült a következő ülésen, ahogy továbbpásztázott Kocsor kamerája. Ő kártyanaptárral próbált enyhíteni kínjain, nagyjából hasonló hatékonysággal, mint szomszédja. Csapágyasra rángatta már csuklóját, mégis úgy érezte, egyre jobban tüzel teste, az izzadságcseppek meg csak sűrűsödnek homlokán.
Óvatosan, nehogy kiverje a víz az intenzív mozgástól, táskájába nyúlt. Kotorászni kezdett, és némi hatásszünet után compact discet húzott elő. Villant a műanyag tok kezében, soha nem látott felületet fogott fel a tenyérnyi lap, és mintha valami megmozdult volna. Mintha kisebb légáramlatokat észlelt volna álla. Fanfárok köszöntötték a vagonban a technológiaváltást.
Nem ambicionálta különösebben, hogy a lányra nézzen, hőségben minden mozdulatot meggondol az ember, egy pillanatra mégis összeakadt a tekintetük. Szót nem szólt, beszélt magától is az arca: „Jaj, baszd meg, csak össze ne szarjuk magunk!” Ezt lehetett leolvasni róla. Felkiáltó jelet tett a mondat végére, bár nyögni is alig volt ereje, nemhogy harsogni.
Nyögni pedig muszáj, ha élvezni akar az ember! Azok a hülyék ott a másoknál folyton túráztatták magukat. Mindenre reagáltak, mindenbe belefolytak. Innováltak, trükköket próbáltak. Ha kellett, lapátot kapcsoltak motorra, ha kellett, befúvót konstruáltak, de sehogy sem akarták elviselni, hogy egy ilyen kis felmelegedés kifogjon rajtuk.
„Mi meg csak vaspályákon zötykölődünk mindennapos vonatunkon.” Ezt gondolta Kocsor, és erős düh feszítette őt, miközben meglódult az underground. Pedig annyira nem is rázott. Csak a fékezéstől zökkent néha, de különben süvöltött az alagútban. Vágtatott bele a sötétbe. Csak a sínek fénylettek, hisz nap nap után polírozta őket a vaskerekes ágazat. Az istenadta nép pedig elégedetten szenvedett tovább rögtönzött legyezőjével.