Új mobilja van Kocsornak. Nem hivatalos becslések szerint a hetedik pályafutása során. Öröm az ürömben, hogy ezúttal nem elvesztés, hanem egyszerű anyagfáradás tette szükségessé a cserét.
Mindig is megviselte őt pszichésen az új készülék felhangolása. Menübe be, menüből ki. Funkciók keresése, space, írásjelek, nagy betűk és hasonlók készségszintű memorizálása. Nem neki valók ezek a feladatok.
Virtuóz SMS-író volt egykor. Egészen addig, amíg a német márkát használta, úgy érezte, hüvelykujjában van a világ. Aztán típust váltott, és össze-vissza keveredtek a karakterek.
Bezzeg Legónak a gengből olyan csomagja van, amely 10 000 (tízezer) SMS-t inkluzíve. Ő még ma is zsigerből szteppel a gombokon, és nem különösebben akceptálja a Blokker viszolygását. Számos konfliktus adódott már kettőjük közt abból, hogy a kommunikáció melyik formája lenne igazán célravezető.
Testre szabás. Már magától a kifejezéstől is irtózik. Teljesen felesleges időpocsékolásnak tartja. Értelmetlen, mégis megkerülhetetlen. Olyan, mint a lakástörlesztés számolgatása IMF-tárgyalás után, vagy a különböző telefoncsomagok hasonlítgatása.
Felesleges vagy nem, nekivágott most is – mit tehetett volna mást -, hogy betanulja az új telót. Megszokásból vezette ujját az ideg. Az meg be is sétált az összes létező csapdába, fájdalmas kisüléseket generálva az agyban. Merő káromkodás volt az a hét, de lassan rendeződtek a dolgok.
Megnyugvást talált lelke, és telefongyári fejlesztőmérnököket, komfortos édesanyákat egyre ritkábban emlegetett. Nagyvonalakban minden ikonról tudta, mire való. Egy gondolat bántotta őtet csupán, egy motoszkált fejében, birizgált a kisagyban, zúgatta a fület.
Azt nem értette Kocsor, hogy a faszba’ kerülhetett oda a felső sorba az az óra? Mit fehérlik ott, veri a szemet? Az még a legkevesebb, hogy hogy veszi majd le onnan, de tulajdonképpen mire akar ezzel célozni a gép. Csak nem arra tán, hogy mérik a múló időt?
Megállt egy pillanatra a homokos, vizes síkon. Az ő korosztályából sokakban ott ketyegett már tudat alatt a huszonnegyedik óra. Ő nem kívánta magának ezt az érzést. Még most sem. Úgy érezte, nincs még itt az ideje, mégsem tudott kitérni a napirend elől.
Foglalkoztatta a jelenség, erről fantáziált naphosszat. Nem élete filmje volt, amit futtatott szeme előtt. Á, dehogy! Tartogatott neki eleget a jelen is. Még csak kockák se pillantak fel az emlékekből. Legalább is érzékelhetően nem.
Huncut reklámszakemberek felismerték, hogy ha a mozifilmbe egy-egy villanásra zacskó popcorn fényképét rejtik, abból a közönség semmit nem érzékel, viszont a film végén mindenki késztetést érez, hogy bevásároljon a büfében. Hát, Kocsor filmjébe is bekerült ezekben a napokban egy két apró kocka az édes évek kukoricájaról.
Így ment ez napokig, amíg egyik este elő nem vette tartalék szemüvegét, hogy optikai bravúrral megkétszerezze a nagyítás élményét, és így kvázi közelebbről vegye szemügyre azt az ikont. Meglepte a látvány erősen. Az óra ugyanis valójában boríték volt. Levélboríték, és arra figyelmeztetett, hogy törölni kéne a felgyülemlett dolgokat.
Lerakódott a sok feldolgozatlan hülyeség, vastagon, mint a guanó. Könnyebb lett neki, mikor megszabadult tőlük. Csak az időt sajnálta, ami pocsékba ment miközben a gombok logikáját kereste. Egyszerre béke lett. Ködbe veszett a világ vége hangulat, ő meg sietett újra felölteni pozitív arcát.
Arra gondolt - most, hogy így megnyugodott -, valami jó elvontat kéne írnia közkedvelt internetes blokkjába. Merengeni kezdett kedvenc témáján, a női testen, közben pedig a búcsúdallal andalított. Észrevétlenül egyre mélyebbre merítette gondolatit. Már ott tartott, hogy a menürendszer után megpróbál kiigazodni a női lélekben is.
Előtte azonban még bekapott egy porcerősítőt sajgó térdére.
